Mindent szürkeség borít. Nem a meleg szürkeség, hanem valami, ami ölni képes - belülről, a lelkedet eszi meg. Én nem ebben a világban létezek, de szabadon, szellemként átjárhatom, anélkül, hogy bármi bajom esne. Kalandozásom eredménytelennek látszik; a szürkeség mindenkit megölt, ez a világ lakatlan, teljesen kihalt.
De mintha látnék valamit, ami különbözik itt minden mástól. Igen, mintha két alak állna velem szemben. Két élő alak, akiket a szürkeség életben hagyott. Egy fiú és egy lány; egymás karjai közt keresnek menedéket a szürkeség elől. Vagyis inkább a fiú védi párját: fizikailag megviseltnek látszik. De mosolyog, csakúgy, mint a lány. Mosolyog, mert vele van, mert védheti őt a testi épsége árán is. A teste már szinte halott is. Mégis él; a lány kimeríthetelen szeretete életben tartja, akár a végtelenségig is.
Viszont a szürkeségnek pusztítania kell, hogy létezhessen. Minden maradék erejét beveti egy utolsó rohamba, ami térdre kényszerítheti a túlélőit. A támadás eredménytelen, a szeretetet még ő sem tudta legyőzni. Utolsó ordítása hamar elhal a világosságban - tavaszodik, és ismét élet költözik ebbe a világba.
Régen álmodtam ilyen kellemeset.
Utolsó kommentek