Starry.Sky

Nem sokban járulna hozzá a légkör megtisztulásához, de föl kéne találni olyan billentyűzetet és egeret, amik a gombok lenyomásához használt energiát felfogják, átalakítják és mondjuk elraktározzák. Mobiltelefonoknál esetleg az akkumulátort is tölthetné.

Bárki bármit is tesz, kizárólag egyetlen céllal teszi: hogy neki jobb legyen. Nem, nem azért kiséred át az öreg nénit az utcán (najó, ilyen manapság nem létezik, csak egy szar közhely), hogy a néninek jó legyen, hanem hogy te hűde udvariasnak érezhesd magad. A barátaiddal már azért cselekszel jót, hogy nekik jó legyen; de mindezt csak azért, mert az örömük okoz neked boldogságot. Talán ez a társas létezés eleme. Talán az evolúció során szádékosan alakult ez így, különben  mindenki azt csinálná, ami neki tetszik. Ha én megtehetném ezt! De csak én, csak így lenne vicces ez a játék. Leszarnám a forgalmat, ott mennék át az úton, ahol akarnék. Akkor sétálnék be a NASA-hoz, hogy "Te, megnézném én közelebbről is a csillagokat, de kéne hozzá a gépetek", amikor akarnék.

És talán létrehozhatnék egy helyet, talán egy másik dimenzióban, ahova csak az arra érdemesek léphetnének be; akiknek aztán gyerekük lenne, és egy teljesen új társadalom alakulna ki, szabályokkal meg törvényekkel meg mindennel együtt. Ez az egész aztán teljesen elromlana, és jönne valaki, aki minden szabályt, törvényt megszegve toborozná az arra érdemeseket, és létrehozna egy teljesen új társadalmat, talán egy másik dimenzióban.

Infinty.

Mint általában mindenki, én is utálom, ha ágyba parancsolnak. Mivel olyan életbe vágóan fontos dolgom nem szokott akadni, ezért nem igazán fordult még elő olyan, hogy ne feküdtem volna le amikor fáradt és/vagy álmos voltam. A szüleim pedig nem képesek megérteni, hogy én általában olyan 18-20 órányi ébrenlét után fáradok el, így ha 6:15-kor kelek, akkor 22:00-kor még nem leszek fáradt. De persze nekik is igazuk van, hiszen kéne nekem az a 9 óra alvás, mert reggelente nem tudok fölkelni. És tényleg nem.

Az egyetlen megoldás a napok meghosszabbítása lenne. Számomra a legmegfelelőbb az lenne, ha a Föld 24 helyett 30 óránkét fordulna körbe a tengelye körül. Aki protekciós odafönt, azt megkérem, hogy szóljon pár szót az érdekemben.

(igaz, akkor az emberek többet is dolgoznának, amitől előbb elfáradnának)

Nem szeretem kritizálni magamat, de beismerem, hogy lusta vagyok. Gyakran eszembe jutnak olyan gondolatok, amiket érdemes volna "képernyőre vetni", de nem csak ahhoz vagyok lusta, hogy bejegyzést írjak belőlük, hanem még ahhoz is, hogy egyáltalán draftként megörökítsem magamnak - és nektek. Ennek tudatában is legtöbbször elgondolkozok, hogy hogyan írnám meg a posztot: hogyan kezdeném, mi lenne a lényeg, milyen frappáns mondat lenne a végén, stb. Mivel ritkán írok (...), ezért mindig arra gondolok, hogy egy bocsánatkéréssel kéne nyitni, amiért nem írtam már olyan régóta. Ekkor mindig eszembe jut, hogy mégis miért kéne ilyet írnom, hiszen ez az én blogom, akkor írok ide, amikor akarok. Viszont vannak olyan kedves olvasók, akik napi rendszerességgel ellenőrzik, hogy született-e új csillag az égen (bármely halovány is), és ezért - megköszönvén kitartó figyelmüket - legalább egy bocsánatkéréssel tartozom feléjük. Bár ilyenek helyett inkább gyakrabban kéne posztolni, és akkor ezek sem kellenének.
Meg azzal bíztatom majd magamat, hogy írás közben jön meg a kedv az íráshoz, ami végülis igaz.

Egyébként megfigyeletem, hogy annak ellenére, hogy élő beszédben gyakran mondjuk ki a 'srég(en)' szót, leírva meglepően ritkán találkozunk vele.

Én, személy szerint nem igazán kedvelem a BMX-eseket. Úgy igazából egyet sem ismerek, de én ránézésre meg tudom állapítani róluk, hogy olyanok, mint a focisták; csak ők (mini)kerékpáron és reppet hallgatnak. Meg úgy egyébként sem vagyok valami nagy bringás, de azért a fontosabb típusokat felismerem. Ennek köszönhető, hogy ma feltűnt, hogy egy srác BMX-es társai között egy megközelítőleg 20" átmérőjű kerékkel rendelkező Csepel kempingkerékpárral trikkelt. Szerintem ez azért elég gáz.

És még valami. Azok, akik kiválasztják, hogy az ebadta kölköknek mit kéne majd elolvasniuk kötelező olvasmány fedőnévvel, azok miért nem tudnak valami olyat kitalálni, amit még élvezni is lehet? Jó, persze nem tetszhetnek mindenkinek a Rejtő regények, de amiket most kéne, azok meg senkinek sem.

Érdekes ez a 'Mi van a halál után?' kérdés. Az egész kérdés úgy van föltéve, hogy a 'Semmi.' választ rossznak érezzük. Íme egy rövid kis nyomozás Naftar módra.

Először is meg kéne határzoni, hogy mit jelent a halál (egy személyé). Véleményem szerint akkor lehet valakit halottnak tekinteni, ha az agyában cikázó impulzusok mindegyike megáll (megszűnik). Ennek többféle oka is lehet, most nem sorolnék föl egyet sem. Ekkor megszűnik az a folyamatos impulzus is, amely a szív működését irányítja, így az abbahagyja periodikus pumpáló munkáját, ezáltal a vér nem mozog az erekben és nem szállít különböző energiahordozókat a sejteknek, aminek okán működésük megáll. Az agy is sejtekből épül föl, így működéséhez nincs másra szüksége, mint energiahordozókra, amiből kinyerheti a működéséhez szükséges energiát.
Így hát most vegyünk egy olyan agyat, ami nem egy fejben helyezkedik el, viszont megfelelő mennyiségű energiát kap egy külső szervezetből. Egy ilyen agy halála (aminek okai most nem lényegesek) nem állítja meg annak a szervezetnek a működését, ami ellátja energiával.

Ezáltal szabadon vizsgálható, hogy az elmében lakozó tudattal mi történik. Amennyiben egy tudat az adott elmében jön létre, feltételezhető, hogy csak egy elmében létezhet. Ezesetben az agy halálakor megszűnik a tudat is. De (és most jön az elképzelhető mese) az sem kizárt, hogy nem agyakban jönnek létre a tudatok, hanem valahol egy másik létsíkon, és ha megszületik valaki egy aggyal, akkor beleköltözik (jó esetben) egy tudat. Így az is lehetséges, hogy egy agy halálakor a benne lakozó tudat nem tűnik el nyomtalanul, hanem visszamegy a születési (amennyiben ott születnek a tudatok) létsíkjára, és később esetleg még vissza is költözhet egy másik agyba.
Ha ez nem csak valami idióta kitaláció, hanem valóság, akkor az ember is csak egy ösztönöktől irányított állat - ám mégis szerencsés, mert (valószínűleg a testfelépítése miatt) ezek a tudatok az ő fajukat választották az ezen a létsíkon való megnyilvánuláshoz. Ezesetben a majmok vagy a delfinek lennének a legintelligensebb lények ezen a bolygón - feltéve, hogy ők nem ilyen kísérleti stáduimban lévő "közvetítők".

Feltaláltam a májkrémes-ketchupos kenyeret, aminek iszonyat halszaga (??) van, de legalább finom, főleg ha már nagyon éhes vagy.
Kér valaki?

A Google eredetileg egy weboldal volt, ahol bármire rá lehetett találni, ami megtalálható az Interneten. Mivel elég sokan látogatták, idővel megjelentek a hirdetések, a kis csapat pedig, akik ezt az egészet programozták és irányították lassan elkezdett gazdagodni. Eztán jött a fordulat: programokat kezdtek kiadni. Az egyre hosszabbodó sorból csak a Google Chrome-ot (ez ugye egy böngésző) emelném ki, amit már egy hónapja ki szeretnék próbálni, de még egyszer sem sikerült.

Valamint még említésre méltó kis programocska a Google SketchUp 7. Ez egy pofonegyszerűen használható, ám mégis hatékony 3D modellező, és ráadásul inegyenes; legalábbis ez a verziója, ugyanis van belőle egy "Pro" szóval ellátott típus is - $495-ért már biztosan eleget tesz a nevének. Annak idején próbálkoztam az AutoCAD-del és a Blenderrel is, de nem nagyon jött össze. Namost, a SketchUp-hoz vannak hivatalos videók (de csak angolul, ha ez valakinek gondot jelent) is, ebből kettőt megnéztem, és már valamelyest tudtam mit kezdeni a programmal. Aztán még negyedóra szórakozás: nagyítás, négyzetrajzolás, közepébe kört, abba még egyet, kicsinyítés, külső körgyűrűből hasábhúzás, örülés - ennyi kell, és már szinte értesz is hozzá. Nagyszerű benne, hogy a nyolc nevezetes irányt minden síkon magától fölismeri és könnyen hozzá lehet igazítani a vonalakat. És hogy milyen síkok? Bármilyenek. Alapból három vektor van megadva, ami meghatároz egy 3D-s koordinátarendszert, de hozzá lehet adni végtelen számú ilyen vektor hármast, új síkokat meghatározva vele.
Egyelőre még nekem is csak egy széket, illetve egy kulcstartót (apropó, nem tudja valaki, hogyan van angolul ez a szó?) sikerült modelleznem vele, de még egy órát sem töltöttem vele.
Röviden szólva: nagyszerű program, megéri.

Egyébként arra gondoltam, hogy rendelek egy 2x2x2-es méretű Rubik-kockát, az egyik sarkát átfúrom, és lőn világosság, készen van egy szórakoztató kulcstartó. Csak el ne hagyjam.

1. Hihetetlen, hogy milyen hülyék az emberek. Ma láttam egy gyereket (körülbelül 12 éveset), aki éppen egy nevén-nem-nevezett hipermarket parkolóját hagyta el a lépcsőkön. Kerékpárral volt, ám ahelyett, hogy legurult volna a kerékpárok és babakocsik számára kialakított lejtőn/emelkedőn, inkább leszállt közlekedési eszközéről. Eddig még úgy ahogy rendben is volt, mert nem biztos, hogy lemer ott gurulni, ahhoz egy kicsit keskeny. De az, hogy ezután a lépcsőkön vonszolta maga mellett a kerékpárt, az már kiakasztott. És még csodálkozott is, hogy miért vágja majdnem fejbe az ülés. Ezen sajnos már mosolyogni sem tudtam.
2. Ma egyértelműen tavaszi időjárás volt, ami jó. Nem kell már kabát, elég egy pulóver, talán sok is, de azért hordjuk, mert senki sem akar olyan csúnyán megbetegedni, mint az a hülye Naftar legutóbb. Felhőnek nyoma sincs, nagyszerű. Viszont már olyan meleg van, amilyet nem szeretek. Viszont este majd nézelődhetek, és láthatom végre a csillagokat, meg talán váltok egy kicsit Enya-ra, és átgondolom az álmaimat, amíg nem jön a "Mostmár feküdj le!" mondat.
3. Ha végre többé-kevésbé zöldebbe borul a város, akkor megmutatom a kedvencemet, ami nem véletlenül telefonom által legtöbbet játszott szám - ráadásul úgy, hogy csak késő tavasszal és nyáron szoktam hallagtni.
4. 2009-ben ijesztő mértékben eltunyultam, ami ijesztő.
5. És még valami: nem szeretem, amikor valami olyan elképesztően jó számot töltök föl a telefonom memóriakártyájára, hogy aztán az iskolában ahelyett, hogy szociális életemet élném és a barátaimmal beszélgetnék és ettől degenerálódnék, azt a bizonyos zeneszámot hallgatom, amikor csak tudom.

Még régen létrehoztam egy elméletet az emberi szerencsére. Eszerint a teória szerint mindenki meghatározott mennyiségű szerencsével születik, és azzal kell gazdálkodnia egész életében. Sőt, bizonyos időtartamokra (évtizedek, hónapok, napok, stb.) is meg van határozva, hogy mennyit használhatunk el. Ezt valószínűleg azért találtam ki (de lehet, hogy igaz, és akkor csak rájöttem), mert kiskoromban eléggé szerencsétlen (nem ügyetlen, hanem a szerencse hiányában szenvedő) voltam, és ezzel nyugtattam magamat. Azóta viszont - ha nem is fordult meg, de - kicsivel több szerencsém van, ezért csak remélni (már megint az a rohadt remény) tudom, hogy ez az egész elmélet baromság.

De persze az is lehet, hogy most sem vagyok szerencsésebb, vagy hogy akkor sem voltam szerencsétlenebb, csak megváltozott az értékrendem. Akkoriban, ha kaptam egy rossz jegyet, vagy kikapott a kedvenc csapatom, az hatalmas szerencsétlenségnek számított. Most egy ilyet már szinte szóra sem méltatok (pedig kéne), viszont ha az egyik jóbarátomat szerencsétlenség éri, azt én is úgy élem meg.

Szocializálódom, na.

Ma (D)-nek felvetettem egy gondolatomat, miszerint amikor meglátok egy kisebb csoportnyi, legfeljebb 10 éves gyereket, és látom, hogy milyen idiótaságokat (van ilyen szó?) művelnek, akkor nekem mindig eszembe szokott jutni, hogy vajon én - vagyis mi - is ilyenek voltunk-e. (D) elárulta, hogy ezen ő is szokott gondolkozni (remélem nem haragszik meg rám, amiért jogdíj fizetése nélkül említem), sőt, még azt is felelevenítette, hogy mi milyenek voltunk. Így utólag belegondolva, mi még idiótábbak voltunk.

És ti milyenek voltatok kiskorotokban?