Starry.Sky

Múlt héten Iskolánk kapott papírokat egy felmérésről. Mivel én ekkor itthon lógathattam a lábamat (tíz egész napon keresztül), ezért én csak ma tudtam meg, hogy egyike vagyok azon keveseknek, akik szerdán a helyett ezen felmérés alanyai lesznek és mentesülnek a tanórákon való megjelenés kötelezettsége alól. Sőt, valószínűleg még azelőtt elhagyhatom az épületet, hogy az Osztálytársaim órarend szerinti órái végetérnének; bár az Osztályfőnök célzott rá, hogy milyen örvendetes volna, ha aznap is látogatnám az angolórát, de én meg - igaz, csak halványan, de - céloztam rá, hogy ezt elfelejtheti.
Tehát, ezen a felmérésen majd kapok egy tesztfüzetet.
"A tesztfüzet, amelyet ki kell töltened, szövegértési, matematikai és természettudományi kérdéseket tartalmaz majd. A felmérésre nem kell úgy készülnöd, mint egy iskolai dolgozatra, mert a kérdések, amelyekkel találkozol majd, nem közvetlenül az iskolában tanultakra vonatkoznak, hanem sokkal inkább arra, hogyan tudod alkalmazni megszerzett ismereteidet a mindennapi problémák megoldása során."
Na erre kíváncsi leszek. Vajon milyen mindennapi probléma megoldását kérdezik majd? Talán valami ilyen:

Ön és partnere heves vitába keverednek egymással. A vita tárgya a vacsora utáni ételmaradékos evőeszközök és tányérok tisztítását végző személy kiléte. Mindkettejük az aznap, illetve együttélésük során végzett házimunka mennyiségével próbálja meggyőzni a másikat. Miután úgytűnik, hogy a szópárbajból Ön kerül ki győztesen, partnere erőszak alkalmazásával (több, a lakásban található eszköz igénybevételével) kísérli meg a maga javára eldönteni a vitát. Fejtse ki 12-15 mondatban, hogy Ön hogyan rendezné el a következő helyzetet, hogy a kapcsolatukat érő károsodást minimálisra csökkentse!

Én ezt nevezném egy mindennapi problémának, bár annak a valószínűsége, hogy ilyen kérdéssel találkozzak, igencsak minimális.
Emelett a papíron, amit kaptunk (kivételesen még ilyenre is költöttek - fényespapír), szerepel egy ilyen rész is: "fontos, hogy a legjobb tudásod szerint oldd meg a Rád váró feladatokat, mert csak így kaphat a világ reális képet a magyar tizenöt éves diákok tudásáról.". Érdekes, hogy amint elolvastam, azon kezdtem gondolkozni, hogy teljesítsem-e ezt, és valóban a tudásom legjavát adjam a feladatok megoldásába. Az egyetlen kérdés az, hogy megérdemlik-e a fáradtságomat. Afelől nem kell félnem, hogy esetleg utólag megkeresnek és elkapják a grabancomat, amiért baromságokat írtam nekik, ugyanis olyan anonimság övezi az egészet, mint egy nyelvvizsgát. De ha másnem azért nyújtok majd tőlem elvárható teljesítményt, mert amikor hallom a statisztikákat, hogy a magyarok a világon ilyen meg ilyen eredményeket értek el ezeken a teszteken, akkor - amennyiben az előkelő helyek valamelyikén tanyázunk - szeretek mosolyogni és büszke lenni, hogy magyar vagyok (elég csak megnéznem az esti híradók valameyikét, hogy ne így érezzek).

Emellett megajándékoztak egy kész tesztfüzettel is - igaz, a valódi címzett valamelyik szülőm vagy gondviselőm, én most csak a postást játszottam. Tehát a szülőknek lehet kitölteni; nem kötelező, de szépen kérik. A 17 db kérdés egy része általános jellegű és könnyedén dokumentálható választ vár, viszont a másik része abszurd kérdéseket tartalmaz. Ezek közül egyet emelnék ki:

Mennyire ért egyet Ön az alábbi, olvasással kapcsolatos állításokkal?
a) Az olvasás az egyik legkedvesebb elfoglaltságom.
b) Örülök, ha könyvet kapok ajándékba.
c) Számomra az olvasás időpazarlás.
d) Szeretek könyvesboltba vagy könyvtárba járni.

Vagy ezen az egészen csak én akadtam ki?

Mindenki egyedi akar lenni. Ez tény.
De milyen jó volna, ha nem azzal tűnnék ki a tömegből, hogy csak nekem vannak olyan ruháim, meg hasonlókkal, hanem azzal, hogy valóra váltom az álmaimat.

- Na milyen jó lenne?

Azon gondolkoztam, hogy vajon milyen színt kapnék, hogyha tiszta időben kitennék az ablakba egy fényképezőgépet és egy teljes napig hagynám exponálni.

Egyébként a fényképezőgépet miért így hívják, amikor nem is képez fényt? A zseblámpáknak méltóbb neve lenne ez.

Az 'ultimate' angol szó angolul annyira jól hangzik angolul, hogy hihetetlen, hogy nincsen egy legalább ilyen jól hangzó magyar megfelelője, csak az 'ultimátum' szó, ami viszont főnév, nekem pedig melléknév kéne. Ezek után még én is azt várnám magamtól, hogy akkor nem használnám, de mivel ismerem magamat, ezért tudom, hogy a beszédem részévé fog válni, valahogy így:

- Tanultál?
- Hát nem sokat, de legalább írtam egy puskát. Viszont nem hinném, hogy használni fogom, mert ez a tanár mindent kiszúr, meg végülis egészen sok mindent tudok, így ez csak az ultimate fegyverem lesz.

A példa szar, de most nem tudtam jobbat improvizálni. És amikor ilyen értelmetlen bejegyzéseket írok, mindig eszembe jut, hogy plurkölhetnék, és akkor a blog maga nem lenne tele ilyen baromságokkal. Viszont nem látom értelmét a dolognak, ugyanis ritkán írnék bele, és az sem érdekelne senkit.

A harmadikként bejegyzett teorémám lényegét mindenki tudja, de mivel még más szabályaként nem hallottam róla, ezért az enyém lesz, csak az enyém, és ha ezután valaki akárcsak kimondani szeretné, előbb jogdíjat kell fizetnie. Aztán ebből lesz nekem memóriakártyám meg hátlapom.
Ezen teorémában rejlő következtetésre is tapasztalat útján tettem szert, tehát magyarázatra ez sem szorul.

"A humoros történetek utólagos elmesélése az esetek meghatározó részében nem vicces."

Naftar harmadik teorémája

Most érzem magamban az erőt. Most úgy belefognék valamibe, valami több hetes projectbe. Hogy bebizonyíthassam a többieknek, de főleg magamnak, hogy nem hagyom abba, amit egyszer már elkezdtem, és hogy nem adom fel, még akkor sem, ha semmi erőm sincs már hozzá.
Már csak azt nem tudom, mihez kezdjek hozzá.

A kezeim közt van, érzem - legalábbis a lelki kezeim között. De hirtelen eszembe jut róla valami más, és ettől kezd kicsúszni a markomból, de még azért tartom. Ne! Akaratlanul is másra terelődtek a gondolataim, így aztán teljesen kicsúszott a kezeim közül és eltűnt. A leglényegtelenebb információk megmaradtak róla a fejemben: mikor és milyen volt, milyen érzést váltott ki bennem, stb. De ezekkel nem megyek semmire, nekem az egész kell. De várjunk csak, mégis hasznos információk ezek. Talán ha ezek alapján előidézek egy ugyanolyan helyzetet, akkor elkaphatom. Ha sikerülne, addig nem engedném el, amíg írásos emlék nem készül róla; innentől aztán magától hozzámragadna, nem kéne szorítani, hogy velem maradjon. A szám újraindul, és én türelmesen várok az ugyanolyan helyzet kialakulására. Meg is történt, és én pedig érzem, hogy ismét itt ólálkodik körülöttem. Nem szeretné, hogy elkapjam, de már látom, így nincs menekvés számára. Vagy mégis? Erőtlennek érzem magam, elfogására esélytelennek. Egyszer még nekifutok, de az csak nevetve hátranéz és számomra elképzelhetetlen sebességre gyorsít. Most nem sikerült elkapni, és még egy jóideig nem is fogom látni. Aztán majd később, mikor én sokkal erősebb és gyorsabb leszek, mint most, akkor talán sikerül. De ha máskor találkoznék vele, szinte kizárt, hogy megismerném - már most sem tudok semmit róla, pedig csak pár másodperce tűnt el az utcasarkon. Ha később elkapom, csak ugyanolyan áldozat lesz, mint a társai, és nem fogom felismerni, hogy ő volt az, aki egykor olyan ügyesen elmenekült előlem.

De késő van már, ideje aludni. Azért mégiscsak kár érte, egészen jó kis gondolat volt. Ha tovább tudtam volna tartani a kezeim közt, írtam volna belőle egy draftot és most azt olvasnátok ehelyett a semmiről sem szóló bejegyzés helyett.

Mindenki hasonlítani akar valakire. Még az is, aki magáról ennek ellenkezőjét állítja. Hiszen ha másra nem, legalább egy példaképre, amit saját maga állított fel - és nem más, mint kizárólag saját maga részére. Bármennyire is egyedi akar lenni mindenki, ez így van és kész.
Az én példaképem természetesen nem tökéletes (csakúgy, mint a headsetem, felszínre kerültek a hibái), de talán pont a hibái miatt tetszik ennyire. Most nem írom le, hogy milyen is ő, hiszen majd meglátjátok. Igen, majd ha olyanná válok, és akkor majd büszke lehetek magamra. Addig nem.

Az olyanná válás alapvető feltétele a változás. Változni jó, hiszen általa akár mindenkinél jobb lehetsz, de főleg magadnál. Én is elhatároztam, hogy változni fogok.
De aztán tegnap éreztem valamit, amit régóta nem. Ismét a régi önmagam voltam. Nem sokáig, csak egy pillanatig, csak két gitárpengetés között, de határozottan jó volt. Azt még nem tudom, hogy azért éreztem olyan jónak, mert igazából nem is akarok megváltozni, vagy csak azért, mert kellemesen nosztalgikus volt. Esetleg azért, mert egy pillanat alatt föl tudtam mérni, hogy pozitív értelemben mennyit változtam a régi önmagamhoz képest. Na mindegy, majd ha rájövök, akkor átgondolom mégegyszer, hogy változni jó-e.

Addig is változtassuk egymást léggyé!

Nem kell messzire menni ahhoz, hogy feltűnjön, mennyi különböző valamit-védőszervezet létezik a Föld kerekén. Valamelyik azért jött létre, hogy a korallzátonyokat védje, a másik az esőerdők védelme céljából alakult meg, a harmadik a lila hárompupú agancsos vadászgörények megmentéséért, stb.
Az Ember talán azzal akarja megmutatni saját magának, hogy intelligenciájával kiemelkedett az állatok sorából, hogy legfőbb célja már nem a túlélés, hanem a környezete védelme. Ezt bizonyítja, hogy sajátján kívül szinte minden földi dolog védelmére létrehozott egy, akár több ilyen szervezetet is.

Nem hiszem el, hogy ennyire hülye faj lennénk. Ezen szervezetek létrehozóinak és tagjainak csak egy minimális mértékben kéne belegondolniuk ebbe az egészbe. Ahelyett, hogy megalakítanának mindenféle idióta szervezetet, inkább azt kéne hirdetniük, hogy térjen észhez az ember. Ahelyett, hogy valami ilyesmi lenne a filozófiájuk, hogy
"Leszarjuk, hogy a terepjáród kilométerenként annyi szén-dioxidot és egyéb káros anyagot enged a légkörbe, mint egy busz, pedig azzal csak egyedül utazol, a busszal meg egyszerre huszan, meg azt is leszarjuk, hogy abból gazdagodsz meg és veszel buszméretű terepjárót, hogy több négyzetkilométer erdőt kivágatsz; de ne merd bántani a korallzátonyokat, sőt, még támogass minket, mert mi megmentjük azokat, mert azok a legfontosabbak."
inkább arra kéne gyűjteniük, hogy olyan iskolákat alapítsanak, "ahol nem azt tanítják a tanárok, hogy mennyi glikozinkötéses poliszaharit van a kutyámban", hanem hogy ne hagyd égve a villanyt, mert az pénz meg egészség.
És most alapítani fogok egy olyan szervezetet, ami a többi szervezet elleni harcra gyűjt és kér, hogy ajánld fel eme nemes cél érdekében az adód 1%-át. Ki tart velem?

Egyébként mindez ezen kép hátterének megvizsgálásakor jutott eszembe. Ajánlom az egész oldalt, remek képek találhatók rajta, röviden így tudnám összefoglalni: zseniálisan hétköznapi.

És ne lepődjetek meg, ha megszűnik a blog, mert várhatóan ráparkol a terepjárójával az arab herceg. Bocs.

Most vettem csak észre, hogy mivel pontosan 14 órával és 58 perccel ezelőtt elmúlt február 28-a, ezért a blog Kétpupú Teve hirdetési módról Csizmás Kandúrra váltott. Ez annyit tesz, hogy nincs több hirdetés az oldalon, ami jó. Viszont így esélyem sincs kikerülni a Blog.hu főoldalára, de mivel eddig ennek sem volt számbavehető valószínűsége, ezért ez mindegy.

Most pedig elkezdem elkészíteni azt az oldaldobozt, ahol a kedvenc blogjaim és pár hasznos és jó oldal linkje található.

Valamint belenyúlok a skin CSS forráskódjába is, hogy legalább a csillagos égbolt látványának valami gyenge utánzatára emlékeztessen benneteket, meg persze engem is.

Hiába, unatkozok.

Update 15:25: az oldaldoboz sikeresen elkészült.

Update 16:08: a CSS-hez hülye vagyok.

Igen, ma csúnyán kiakadtam, két dolgon is.

Az első a mélyen tisztelt énektanárom megjegyzése volt. Mivel rendszerint a headsetem hangszóróiból szóló zenére összpontosítok (többek között gyakorlom a zene ritmusára való szívdobogtatást), ezért csak feltételezni tudom, hogy a lényeges mondat szövegkörnyezete valami olyasmiről szólt, hogy Beethoven, mikor kezdett süketülni, akkor úgy érezte, hogy mindenki elfordul tőle. És ilyenkor következett az agyhalál, amikor hozzátette, hogy "...de ugye az emberek kezet nyújtanak a bajba jutottaknak és segítenek nekik...". Még ha beleszúrt volna egy 'akkor még'-et, akkor nem kötöttem volna bele, viszont érződött a beszédén (mert erre fölkaptam a fejem), hogy ő ezt általánosságban gondolja és azt hiszi, ez most is így van. A kis naiv. Nem tudom, hogy melyik világban él, de gyanítom, hogy minden hétköznap, amint kilép az iskola kapuján (ami ugyan csak két ajtó, de mindenki kapunak hívja) átlép egy másik dimenzióba, ahol a bőrszín csak a kinézetet határozza meg, ahol mindenki Mozart-függő, ahol a kenyér még mindig 3,60 Ft és ahol a pónilovak is rózsaszínűek. Miért ilyennel taníttatnak minket...?

A másik a drogprevenciós óra volt, amiknek keretében négy órát fordítottunk arra, hogy a védőnő elmondja, hogy miket olvasott egy idióta tankönyvben a "káros szenvedélyekről". Minekutána ritkán fogyasztok alkoholt és más tudatmódosítószerekkel sem élek, nem vagyok túl járatos a témában, de valamin azért még így is kiakadtam. A "függőséget okozó veszélyfaktorok" témánál az egyik ilyen felsorolt faktor az extrém sportok űzése volt. Nem értettük, hogy egy olyan személy, aki 2-3 hetente kiugrik 10000 méteres magasságban egy repülőgépből és 800 méter fölött sosem nyitja ki az ejtőernyőjét mégis miért használna bármiféle drogot. Hiszen ezek a szerek (remélem most nem írok baromságot) valamilyen nemmindennapi élmény átélésére szolgálnak - mint például a repülés. Erre ő azzal reagált, hogy sok extrém-sportoló drogozik, mert magas a halálozás esélye (mihez képest, persze) és kell valami nyugtató. Arra szerintem nem gondolt, hogy esetleg a függőségtől függetlenül űzik a sportjukat. De ezt már inkább nem osztottam meg vele, jöjjön rá saját maga. Legalább arra jó volt ez az egész, hogy elterveztem, legalább egyszer végre fogok hajtani egy ejtőernyős ugrást a valószínűleg rövid életem során.