Starry.Sky

Elképesztő, hogyan tűnnek el bizonyos korok nagy eseményei az emberek emlékezetéből. Ami egykoron egyeseknek az életét döntötte romba, ma már csak kellemetlen tananyag; ami régen emberek százezreit tett hontalanná, ma már csak két sor a történelemkönyvekben. De nem csak a tragikus eseményekkel van ez így. I. e. 480-ban maroknyi harcos tartóztatott fel több százezres sereget a thermopülai-szorosban. Nagyszerű katonai és emberi teljesítmény volt, mai szemmel nézve is. Számunkra mégsem több mint egy tény, amit meg kell tanulni a jobb jegyért. Pedig ha az akkor nem történik meg, ki tudja milyen világban élnénk most! Lehet, hogy jelenleg a Perzsa Birodalom területén élnénk, az összes európai emberrel egyetemben.

Jelentős esély van rá, hogy rosszabb életünk lenne ettől. Bár akkor ezt valószínűleg nem tudnánk, mert abba a környezetbe és rendszerbe születve, és mindebben felnőve nem is gondolnánk ilyenre. Csak arra amire most is: hogy lehetne jobb. És nem csak most, hanem bármikor; mivel tökéletes nem létezik, ezért mindig lehetne jobb, bármit teszünk is a szebb jövő érdekében.

Így hát adott a kérdés: van-e értelme nagy tetteket véghez vinni?

Bárki bármit is tesz, kizárólag egyetlen céllal teszi: hogy neki jobb legyen. Nem, nem azért kiséred át az öreg nénit az utcán (najó, ilyen manapság nem létezik, csak egy szar közhely), hogy a néninek jó legyen, hanem hogy te hűde udvariasnak érezhesd magad. A barátaiddal már azért cselekszel jót, hogy nekik jó legyen; de mindezt csak azért, mert az örömük okoz neked boldogságot. Talán ez a társas létezés eleme. Talán az evolúció során szádékosan alakult ez így, különben  mindenki azt csinálná, ami neki tetszik. Ha én megtehetném ezt! De csak én, csak így lenne vicces ez a játék. Leszarnám a forgalmat, ott mennék át az úton, ahol akarnék. Akkor sétálnék be a NASA-hoz, hogy "Te, megnézném én közelebbről is a csillagokat, de kéne hozzá a gépetek", amikor akarnék.

És talán létrehozhatnék egy helyet, talán egy másik dimenzióban, ahova csak az arra érdemesek léphetnének be; akiknek aztán gyerekük lenne, és egy teljesen új társadalom alakulna ki, szabályokkal meg törvényekkel meg mindennel együtt. Ez az egész aztán teljesen elromlana, és jönne valaki, aki minden szabályt, törvényt megszegve toborozná az arra érdemeseket, és létrehozna egy teljesen új társadalmat, talán egy másik dimenzióban.

Infinty.

Ezt ma (vagyis még tegnap) sikerült megfigyelnem, mikoris nem csináltam semmit. Aztán eszembe jutott, hogy ilyen már máskor is volt, meglehetősen sokszor, így hát teorémám lett belőle.

"Az ember csak akkor veszi észre, hogy órák óta nem csinál semmit, mikor mindebben elfárad."

Naftar negyedik teorémája

És valaki mostmár végre tényleg elmagyarázhatná, hogy hogyan lehet szörnyethalni.

Ezt valószínűleg mindenki tudja, de ma megfigyeltem, hogy az 'izé' szó nem is arra használatos, hogy az éppen eszünkbe nem jutó szót helyettesítsük vele. Hiszen akkor az előtte álló névelőt véletlenszerűen választanánk ki, és nem az adott szónak megfelelően. Tehát nem azt mondják, hogy "Tudod a izé... Ilona", hanem "Tudod az izé... Ilona" (véletlenszerűen választott név).

A megfigyelés anyagát köszönöm azon osztálytársaimnak, akik szóhasználatának 20-25%-át a címszó teszi ki.

Utálom, amikor zenehallagtásom közben valaki - legyen barát vagy ellenség - odajön hozzám, és elkezd mindenféle baromsággal traktálni (órán is ez, csak ott nem jön oda). Vagy esetleg ha alszok. Vagy a kettő együtt, ha alszok és zenét hallgatok, az a legrosszabb. Mint amikor osztálykirándulásról hazafelé Zs. még ébrenlétem alatt zárolta a SIM-kártyáját, mivel nem jutott eszébe a PIN kódja. Eztán sikerült álomba szenderülnöm, mire a hülyéje meg fölkeltett, hogy eszébe jutott a PIN kód, csak sajnos már nem tud vele mit kezdeni.

Ja, én meg emós vagyok, hogy magamba fordulva zenét hallgatok.

Megfigyeltem, hogy néha annyira elgondolkozok, hogy még sétálni is elfelejtek közben. Ezt általában akkor realizálom, mikor a gondolati világomból hirtelen visszakerülök a külvilágba, ráadásul botladozva. Sőt néha annyira amott vagyok, hogy visszatérés után még vagy két percig nem tudok normálisan menni. Ha nem velem történne ez, viccesnek tartanám, de így inkább szánalmasnak látom a dolgot.

Az is eszembe jutott, hogy jó ötlet-e egy bejegyzések címének egy zeneszám címét adni. Ezt most tovább fejtegetném, ha nemrég majdnem orra nem buktam volna a gondolatmenet miatt.

Ezt a kis videót a Yummieblogon találtam, így a rálelés érdeme nem az enyém. Viszont mégis beembedelem, mert annyira tetszik, meg hát ez a 100. bejegyzés.

Egyébként észrevettétek, hogy túl gyakran használom az 'egyébként', 'amúgy' és ezek rokonértelmű szavait? Ami amúgy egyébként gáz szerintem. 

Nem szeretem kritizálni magamat, de beismerem, hogy lusta vagyok. Gyakran eszembe jutnak olyan gondolatok, amiket érdemes volna "képernyőre vetni", de nem csak ahhoz vagyok lusta, hogy bejegyzést írjak belőlük, hanem még ahhoz is, hogy egyáltalán draftként megörökítsem magamnak - és nektek. Ennek tudatában is legtöbbször elgondolkozok, hogy hogyan írnám meg a posztot: hogyan kezdeném, mi lenne a lényeg, milyen frappáns mondat lenne a végén, stb. Mivel ritkán írok (...), ezért mindig arra gondolok, hogy egy bocsánatkéréssel kéne nyitni, amiért nem írtam már olyan régóta. Ekkor mindig eszembe jut, hogy mégis miért kéne ilyet írnom, hiszen ez az én blogom, akkor írok ide, amikor akarok. Viszont vannak olyan kedves olvasók, akik napi rendszerességgel ellenőrzik, hogy született-e új csillag az égen (bármely halovány is), és ezért - megköszönvén kitartó figyelmüket - legalább egy bocsánatkéréssel tartozom feléjük. Bár ilyenek helyett inkább gyakrabban kéne posztolni, és akkor ezek sem kellenének.
Meg azzal bíztatom majd magamat, hogy írás közben jön meg a kedv az íráshoz, ami végülis igaz.

Egyébként megfigyeletem, hogy annak ellenére, hogy élő beszédben gyakran mondjuk ki a 'srég(en)' szót, leírva meglepően ritkán találkozunk vele.

Aki nem szokta sajnáltatni magát, az el sem tudja képzelni, hogy milyen dilemma a magukat sajnáltatóknak, hogy a bal térdüket, a mellkasukat vagy a hátukat fájlaltassák, mert ugye legfeljebb csak egy fájhat.

Én, személy szerint nem igazán kedvelem a BMX-eseket. Úgy igazából egyet sem ismerek, de én ránézésre meg tudom állapítani róluk, hogy olyanok, mint a focisták; csak ők (mini)kerékpáron és reppet hallgatnak. Meg úgy egyébként sem vagyok valami nagy bringás, de azért a fontosabb típusokat felismerem. Ennek köszönhető, hogy ma feltűnt, hogy egy srác BMX-es társai között egy megközelítőleg 20" átmérőjű kerékkel rendelkező Csepel kempingkerékpárral trikkelt. Szerintem ez azért elég gáz.

És még valami. Azok, akik kiválasztják, hogy az ebadta kölköknek mit kéne majd elolvasniuk kötelező olvasmány fedőnévvel, azok miért nem tudnak valami olyat kitalálni, amit még élvezni is lehet? Jó, persze nem tetszhetnek mindenkinek a Rejtő regények, de amiket most kéne, azok meg senkinek sem.

A nyári időszámításra átállás velejárója, hogy az óráink szerint később kel és fekszik a Nap, mint télen. Ez a nyáriszünetben nagyszerű dolog, hiszen reggel nem ébredsz fel a fényre, estefele pedig tovább (nem messzebbre) lehet látni (ez csak azt érinti, aki nem lát a sötétben). Viszont amíg nincs nyáriszünet, addig igencsak zavaró, hogy a kinti világosságból ítélve azt hiszed, hogy olyan délután 4-5 óra körül járhat az idő, pedig már 18:00 múlt.

És hogy ne csak rinyálásból álljon ez a bejegyzés, elárulom, hogy mostanában szinte egész nap Breaking Benjamin-t hallgatok. És íme az egyik gyöngyszemük.