Starry.Sky

Néha úgy érzem, hogy figyelnek. Hallok valami kis neszt, esetleg látok valami kis mozgást egy bokorban, és rögtön az jut eszembe, hogy valaki engem figyel. A következő pillanatban természetesen rájövök, hogy hülye vagyok, újra előrefordulok és folytatom tevékenységemet.
És lehet, hogy az egyik figyelőm ilyenkor törli le az izzadtságcseppeket a homlokáról amögött a bizonyos bokor mögött.

Vajon milyen zseniális elmével kell rendelkeznie egy egyszerű emberi lénynek ahhoz, hogy ilyet alkosson?

Ha valaki közöl velünk valamit, amit mi meglepőnek találunk, akkor minek kérdezünk vissza minden alkalommal, hogy "Tényleg?"?

Egy szobában van egy asztal, két székkel. A székeken két ember ül, egy filozófus és ő. Az asztalon van egy pohár, félig megtöltve vízzel. Főhősünk szomjas, így a pohárért nyúl, hogy megigya annak tartalmát, mikor a filozófus közbeszól.
- Mit akar azzal?
- Hát meginni, mégis mi mást csinálnék vele?
- Várjon! Előbb válaszoljon nekem erre a kérdésre: maga szerint az a pohár félig üres vagy félig meg van töltve?
Emberünk gondolkozik egy pillanatig, majd egyszerűen legurítja az innivalót. - Mostmár teljesen üres, de érdekes módon a kérdés még mindig áll: a pohár teljesen üres vagy egyáltalán nincs megtöltve?

Érdekes érzés az tanítást várni. Pontosabban nem azt várom, hanem hogy csináljak valamit. A nyár megkérdőjelezhetetlenül jó, de egy idő után a semmittevés is unalmas. Sőt, ha minden este elmennék valahova, még az is unalmassá válna egy idő után.

Az iskolában nem az a jó, hogy a barátaimmal lehetek - ha annyira szeretnénk, találkozhatnánk iskolán kívül is. Nem is az, hogy tanulhatok - ezt nem kell kifejtenem. Az iskolában az a jó, hogy csinálok valamit. Most ezt kifejthetném bővebben, sőt, ki szeretném fejteni bővebben, de hülye vagyok, és nem tudom megfogalmazni, így egy (gyakorlatilag) befejezetlen bejegyzés marad, ami ráadásul nem szól semmiről, meg ilyen hosszú utolsó mondata van, ami nem lenne ilyen, ha nem írtam volna le, hogy egy ilyen hosszú utolsó mondata van.

Annyira hülye vagyok, hogy még azt sem tudom, hogy hiba volt-e, amit csináltam. 

Mint minden élőlény, én is utálom a szúnyogokat (talán még ők is utálják saját magukat). Így hát felvetődhet a kérdés, hogy mi értelme van a szúnyogoknak? Nemrég kidolgoztam erre egy elméletet.

Egyszer régen egy emlős beszólhatott, vagy keresztbe tehetett egy majndem-mindenható lénynek és elfutott. Később az kereste, hogy ki volt az, de mivel nem találta, ezért minden emlőst megátkozott a viszketéssel. Sokáig gyötörte ez a lényeket, de volt nekik egy szövetségesük: az evolúció. Ez adott nekik egy kivételes tulajdonságot, a vakarózást, amivel enyhíteni lehet, sőt, meg is lehet szüntetni ezt a kellemetlen érzést. Erre a majdnem-mindenható lény feldühödött és létrehozta a szúnyogokat. Ezek a kis alattomos lényecskék rengetegszer megcsípték az emlősöket, jelentős viszketést okozva. Viszont a feltalálójuk nem volt teljesen mindenható, így nem tudott tökéletes szúnyogokokat létrehozni. Mi csak egyszerűen lecsaptuk őket, és az általuk okozta viszketést a jó öreg vakarózós módszerünkkel könnyedén elintéztük. Erre ő egy utolsó változtatással a csípésük okozta kis púpokat vakarás-állóvá tette, felfoghatatlan szenvedést okozva ezzel nekünk. Fuss el véle.

(nekem ez tényleg eszembe jutott)