Starry.Sky

A mogyoróvajból gyémántot lehet készíteni.

A világ legnagyobb szappanbuboréka akkora volt, mint 4 busz.

Ha képes lennél fénysebességgel utazni akkor sohasem öregednél meg.

A medúzák halottan is csípnek.

Egy teáskanálnyi tengervízben ötmillió élőlény van.

A világ legidősebb aranyhala 43 évig élt.

Az elfogyasztott táplálékunk 20%-a az agyunkat fűtik.

Az ember 10 000 szagot képes megkülönböztetni.

A meztelen csigáknak 3000 foguk és 4 orruk van.

A világ termeszeinek tömege meghaladja a világ összes emberének tömegét.

Egy felhő 400 tonnánál is nehezebb lehet.

Egy darab papírt nem lehet hétnél többször félbe hajtani.

Szamarak miatt évente több ember hal meg, mint repülőgép szerencsétlenségben.

A Boeing 747 szárnyainak fesztávolsága hosszabb, mint a Wright fivérek első repülőútja.

Az American Airlines 1987-ben 40 ezer dollárt takarított meg azzal, hogy minden első osztályon felszolgált salátából kispórolt egy olívabogyót.

A porszemcsék többsége elhalt bőrből származik.

Egy tehenet fel lehet vezetni egy lépcsőn, de lefelé nem.

A teknősbékák tudnak a fenekükön keresztül lélegezni.

Az Indiana Egyetem Központi Könyvtára évente több, mint egy hüvelyket süllyed, mert építésekor nem vették figyelembe a benne tárolt könyvek súlyát.

Minden jegesmedve balkezes.

Agyunk energiájának egyharmadát látásra fordítja.

Egyes pókok megeszik a saját hálójukat.

Az ember figyelmes lény, mindent szeret egy fajta előre kitalált rendszer szerint csinálni. Amikor valamibe bele kell fogni, akkor rutinszerűen kérdezi, hogy hol kéne elkezdeni. A kérdés jogos volna, hiszen ha nem jó helyen kezdik, akkor hibás folyamatot végeznek, ami igen nagy valószínűséggel vezet hibás eredményhez/végtermékhez. De jogos csak volna, mert csak akkor lenne szükséges, ha előtte nem tennék föl a kérdést, ami nem a minket körülvevő - és mivel emberek által létrehozott, ezért hibás - rendszer által előírt eljárásokat helyezi előtérbe, hanem a napjainkban egyre kevésbé divatos gondolkozást. A kérdés pedig nem más, mint hogy van-e értelme belekezdeni a dologba. Bele lehetne kötni, hogy akkor ez a kérdés válna rutinszerűvé a másik helyett. Viszont ha ez a kérdés oly gyakori lenne (és persze párosulna a gondolkodás képességével rendelkező személyekkel), akkor az emberiség még azelőtt kihalna, hogy rutinszerűvé válna, mivel rájönnénk, hogy igazából semminek sincs értelme. Létünk épp olyan értelmetlen, mint bármelyik állaté. Így az exponenciális függvény monotonitása miatt mi is csak állatok vagyunk.

Egy szobában van egy asztal, két székkel. A székeken két ember ül, egy filozófus és ő. Az asztalon van egy pohár, félig megtöltve vízzel. Főhősünk szomjas, így a pohárért nyúl, hogy megigya annak tartalmát, mikor a filozófus közbeszól.
- Mit akar azzal?
- Hát meginni, mégis mi mást csinálnék vele?
- Várjon! Előbb válaszoljon nekem erre a kérdésre: maga szerint az a pohár félig üres vagy félig meg van töltve?
Emberünk gondolkozik egy pillanatig, majd egyszerűen legurítja az innivalót. - Mostmár teljesen üres, de érdekes módon a kérdés még mindig áll: a pohár teljesen üres vagy egyáltalán nincs megtöltve?

Érdekes ez a 'Mi van a halál után?' kérdés. Az egész kérdés úgy van föltéve, hogy a 'Semmi.' választ rossznak érezzük. Íme egy rövid kis nyomozás Naftar módra.

Először is meg kéne határzoni, hogy mit jelent a halál (egy személyé). Véleményem szerint akkor lehet valakit halottnak tekinteni, ha az agyában cikázó impulzusok mindegyike megáll (megszűnik). Ennek többféle oka is lehet, most nem sorolnék föl egyet sem. Ekkor megszűnik az a folyamatos impulzus is, amely a szív működését irányítja, így az abbahagyja periodikus pumpáló munkáját, ezáltal a vér nem mozog az erekben és nem szállít különböző energiahordozókat a sejteknek, aminek okán működésük megáll. Az agy is sejtekből épül föl, így működéséhez nincs másra szüksége, mint energiahordozókra, amiből kinyerheti a működéséhez szükséges energiát.
Így hát most vegyünk egy olyan agyat, ami nem egy fejben helyezkedik el, viszont megfelelő mennyiségű energiát kap egy külső szervezetből. Egy ilyen agy halála (aminek okai most nem lényegesek) nem állítja meg annak a szervezetnek a működését, ami ellátja energiával.

Ezáltal szabadon vizsgálható, hogy az elmében lakozó tudattal mi történik. Amennyiben egy tudat az adott elmében jön létre, feltételezhető, hogy csak egy elmében létezhet. Ezesetben az agy halálakor megszűnik a tudat is. De (és most jön az elképzelhető mese) az sem kizárt, hogy nem agyakban jönnek létre a tudatok, hanem valahol egy másik létsíkon, és ha megszületik valaki egy aggyal, akkor beleköltözik (jó esetben) egy tudat. Így az is lehetséges, hogy egy agy halálakor a benne lakozó tudat nem tűnik el nyomtalanul, hanem visszamegy a születési (amennyiben ott születnek a tudatok) létsíkjára, és később esetleg még vissza is költözhet egy másik agyba.
Ha ez nem csak valami idióta kitaláció, hanem valóság, akkor az ember is csak egy ösztönöktől irányított állat - ám mégis szerencsés, mert (valószínűleg a testfelépítése miatt) ezek a tudatok az ő fajukat választották az ezen a létsíkon való megnyilvánuláshoz. Ezesetben a majmok vagy a delfinek lennének a legintelligensebb lények ezen a bolygón - feltéve, hogy ők nem ilyen kísérleti stáduimban lévő "közvetítők".

Még régen létrehoztam egy elméletet az emberi szerencsére. Eszerint a teória szerint mindenki meghatározott mennyiségű szerencsével születik, és azzal kell gazdálkodnia egész életében. Sőt, bizonyos időtartamokra (évtizedek, hónapok, napok, stb.) is meg van határozva, hogy mennyit használhatunk el. Ezt valószínűleg azért találtam ki (de lehet, hogy igaz, és akkor csak rájöttem), mert kiskoromban eléggé szerencsétlen (nem ügyetlen, hanem a szerencse hiányában szenvedő) voltam, és ezzel nyugtattam magamat. Azóta viszont - ha nem is fordult meg, de - kicsivel több szerencsém van, ezért csak remélni (már megint az a rohadt remény) tudom, hogy ez az egész elmélet baromság.

De persze az is lehet, hogy most sem vagyok szerencsésebb, vagy hogy akkor sem voltam szerencsétlenebb, csak megváltozott az értékrendem. Akkoriban, ha kaptam egy rossz jegyet, vagy kikapott a kedvenc csapatom, az hatalmas szerencsétlenségnek számított. Most egy ilyet már szinte szóra sem méltatok (pedig kéne), viszont ha az egyik jóbarátomat szerencsétlenség éri, azt én is úgy élem meg.

Szocializálódom, na.

Ma (D)-nek felvetettem egy gondolatomat, miszerint amikor meglátok egy kisebb csoportnyi, legfeljebb 10 éves gyereket, és látom, hogy milyen idiótaságokat (van ilyen szó?) művelnek, akkor nekem mindig eszembe szokott jutni, hogy vajon én - vagyis mi - is ilyenek voltunk-e. (D) elárulta, hogy ezen ő is szokott gondolkozni (remélem nem haragszik meg rám, amiért jogdíj fizetése nélkül említem), sőt, még azt is felelevenítette, hogy mi milyenek voltunk. Így utólag belegondolva, mi még idiótábbak voltunk.

És ti milyenek voltatok kiskorotokban?

A sok idióta szervezet mellett az egyik dolog, ami nagyon föl tud idegesíteni a tömegek hiszékenysége és pánikra hajlamossága. Apukám szerint ez a Nibiru bolygós már egy régi történet, de mivel elvileg 2010. tavaszán látogat meg minket a kispajtás, ezért a média ismét felhozta a téma. Nem vagyok képes/hajlandó elfogadni, hogy vannak olyan emberek, akik ezt halálosan komolyan veszik és már most elkezdenek bevásárolni. Nem vagyok se fizikus, se asztronómus, de ezen cikk első pár soránál már megvetéssel teli nevetésben törtem ki. Ezt a képet is kiemelném, ez mutatja a bolygó feltételezett pályáját.
Minthogy a csillagos ég a mindeneim egyike, így némileg jártas vagyok a csillagászatban, ezért nem tudom a dologhoz teljesen hozzá nem értők szemével vizsgálni a témát. Azért tartom kizártnak az egészet, mert a cikk azt állítja, hogy 3660 évente kerüli meg a Napot a főszereplő. Kíváncsi lennék, hogy addig milyen tömegközéppont körül kering. De még azt sem tartom elképzelhetőnek, hogy nem visszatérő dologról van szó és csak most az egyszer látogat meg minket, ugyanis akkor a mélyűrben való sodródás közben átalakulna, alakja megváltozna, így aztán valószínűleg egy aszteroida válna belőle, ami rohadtul nem hasonlít egy bolygóra.

Mondanom sem kell, hogy a hír legnagyobb hatását az USA-ban érte el. Beszarás, hogy a legokosabb, legerősebb meg legjobb nemzetnek tartják magukat, és a lakosságának több mint a fele feltétel nélkül elhisz ilyeneket. Éljen a Nyugat!

Megfogadom, hogyha jövőre tényleg jön a Nibiru bolygó, akkor 24-7 szappanoperákat fogok nézni, meg azt a hákettőós baromságot. Egyébként ilyeneknél mindig eszembe jut, hogy mit tennék az utolsó perceimben/óráimban/napjaimban/hónapjaimban/éveimben.

Egyébként a cikk Földet sötétbe borítós részről eszembe jutott Fred Hoyle: A fekete felhő című könyve, amit ajánlok mindenkinek, eszméletlen olvasmány, nagyszerű feltételezésekkel.

Nem kell messzire menni ahhoz, hogy feltűnjön, mennyi különböző valamit-védőszervezet létezik a Föld kerekén. Valamelyik azért jött létre, hogy a korallzátonyokat védje, a másik az esőerdők védelme céljából alakult meg, a harmadik a lila hárompupú agancsos vadászgörények megmentéséért, stb.
Az Ember talán azzal akarja megmutatni saját magának, hogy intelligenciájával kiemelkedett az állatok sorából, hogy legfőbb célja már nem a túlélés, hanem a környezete védelme. Ezt bizonyítja, hogy sajátján kívül szinte minden földi dolog védelmére létrehozott egy, akár több ilyen szervezetet is.

Nem hiszem el, hogy ennyire hülye faj lennénk. Ezen szervezetek létrehozóinak és tagjainak csak egy minimális mértékben kéne belegondolniuk ebbe az egészbe. Ahelyett, hogy megalakítanának mindenféle idióta szervezetet, inkább azt kéne hirdetniük, hogy térjen észhez az ember. Ahelyett, hogy valami ilyesmi lenne a filozófiájuk, hogy
"Leszarjuk, hogy a terepjáród kilométerenként annyi szén-dioxidot és egyéb káros anyagot enged a légkörbe, mint egy busz, pedig azzal csak egyedül utazol, a busszal meg egyszerre huszan, meg azt is leszarjuk, hogy abból gazdagodsz meg és veszel buszméretű terepjárót, hogy több négyzetkilométer erdőt kivágatsz; de ne merd bántani a korallzátonyokat, sőt, még támogass minket, mert mi megmentjük azokat, mert azok a legfontosabbak."
inkább arra kéne gyűjteniük, hogy olyan iskolákat alapítsanak, "ahol nem azt tanítják a tanárok, hogy mennyi glikozinkötéses poliszaharit van a kutyámban", hanem hogy ne hagyd égve a villanyt, mert az pénz meg egészség.
És most alapítani fogok egy olyan szervezetet, ami a többi szervezet elleni harcra gyűjt és kér, hogy ajánld fel eme nemes cél érdekében az adód 1%-át. Ki tart velem?

Egyébként mindez ezen kép hátterének megvizsgálásakor jutott eszembe. Ajánlom az egész oldalt, remek képek találhatók rajta, röviden így tudnám összefoglalni: zseniálisan hétköznapi.

És ne lepődjetek meg, ha megszűnik a blog, mert várhatóan ráparkol a terepjárójával az arab herceg. Bocs.

Igen, ma csúnyán kiakadtam, két dolgon is.

Az első a mélyen tisztelt énektanárom megjegyzése volt. Mivel rendszerint a headsetem hangszóróiból szóló zenére összpontosítok (többek között gyakorlom a zene ritmusára való szívdobogtatást), ezért csak feltételezni tudom, hogy a lényeges mondat szövegkörnyezete valami olyasmiről szólt, hogy Beethoven, mikor kezdett süketülni, akkor úgy érezte, hogy mindenki elfordul tőle. És ilyenkor következett az agyhalál, amikor hozzátette, hogy "...de ugye az emberek kezet nyújtanak a bajba jutottaknak és segítenek nekik...". Még ha beleszúrt volna egy 'akkor még'-et, akkor nem kötöttem volna bele, viszont érződött a beszédén (mert erre fölkaptam a fejem), hogy ő ezt általánosságban gondolja és azt hiszi, ez most is így van. A kis naiv. Nem tudom, hogy melyik világban él, de gyanítom, hogy minden hétköznap, amint kilép az iskola kapuján (ami ugyan csak két ajtó, de mindenki kapunak hívja) átlép egy másik dimenzióba, ahol a bőrszín csak a kinézetet határozza meg, ahol mindenki Mozart-függő, ahol a kenyér még mindig 3,60 Ft és ahol a pónilovak is rózsaszínűek. Miért ilyennel taníttatnak minket...?

A másik a drogprevenciós óra volt, amiknek keretében négy órát fordítottunk arra, hogy a védőnő elmondja, hogy miket olvasott egy idióta tankönyvben a "káros szenvedélyekről". Minekutána ritkán fogyasztok alkoholt és más tudatmódosítószerekkel sem élek, nem vagyok túl járatos a témában, de valamin azért még így is kiakadtam. A "függőséget okozó veszélyfaktorok" témánál az egyik ilyen felsorolt faktor az extrém sportok űzése volt. Nem értettük, hogy egy olyan személy, aki 2-3 hetente kiugrik 10000 méteres magasságban egy repülőgépből és 800 méter fölött sosem nyitja ki az ejtőernyőjét mégis miért használna bármiféle drogot. Hiszen ezek a szerek (remélem most nem írok baromságot) valamilyen nemmindennapi élmény átélésére szolgálnak - mint például a repülés. Erre ő azzal reagált, hogy sok extrém-sportoló drogozik, mert magas a halálozás esélye (mihez képest, persze) és kell valami nyugtató. Arra szerintem nem gondolt, hogy esetleg a függőségtől függetlenül űzik a sportjukat. De ezt már inkább nem osztottam meg vele, jöjjön rá saját maga. Legalább arra jó volt ez az egész, hogy elterveztem, legalább egyszer végre fogok hajtani egy ejtőernyős ugrást a valószínűleg rövid életem során.

Mikor úgy gondoltam, hogy ideje lenne a Napnak rám sütnie, és úgy láttam, hogy nem süt, akkor szinte megvilágosodtam. Rájöttem, hogyha úgy sütött volna rám, ahogy tegnap gondoltam, akkor a szemembe sütött volna, és nem láttam volna azt, ami végülis a valódi napsütés. A megváltást a kémiadolgozat megírásának kikerüléseként vártam, de ez nem történt meg (és várhatólag elégtelen lesz), szerencsémre. Hiszen így, miközben ironikusan mosolyogtam a sarokban, volt időm gondolkodni. Aztán mikor előredőltem, rámsütött a Nap, én ránéztem, és láttam, hogy ez ugyan olyan Napsütés, mint a tegnapi. És ekkor jött a valódi megváltás, rájöttem, hogyan is kell ezt az életet csinálni (?).

Először álmodni kell, aztán azt célként kitűzni, aztán annak elérése érdekében valóban keményen küzdeni, majd teljes egészében elérni azt, és végül boldognak lenni. (talán ez lehet a második teorémám)

Azt hiszem ez nem túl bonyolult, és remélem, hogy igazából ma nem a szemembe sütött a Nap. Amúgy nekem most a második lépés jön.

Az előbb néztem meg azt hiszem harmadjára (de persze nem közvetlenül egymás után) az Equilibrium című filmet, és belegondoltam, milyen is lenne érzelmek nélkül élni. Belegondolni is rossz, annyira szörnyű.

Most csak ennyi.