Starry.Sky

November 24-én kurvára el lett felejtve, hogy immáron (illetve azóta több, mint) egy éve van nekem egy csillagos egem (ami egy kissé halvány, kissé ritka, de az enyém - meg persze a tiétek). Utólag is boldogat a pólyásnak!

Sokat gondolkoztam azon, hogy a blogbejegyzések moderálása nem feltétlenül jó ötlet. Természetesen biztonságos, ha esetleg a szüleim valamiképp rátalálnánák, viszont ennek elhanyagolhatóan kicsi az esélye. A moderációval viszont nem én vagyok, márpedig saját blogomon minek írjak úgy, mintha valaki más lennék. A furcsaság igazából csak annyi, hogy ez már eléggé régóta eszembe jutott, és azóta sem változtattam rajta. Ez engem arra enged következtetni, hogy azért tartom meg a moderációt, mert az álmaimban moderáltvagyok, ezáltal később is ilyen szeretnék lenni. Káromkodástól, önsajnáltatástól és undormányoktól mentes.

Ez viszont felvet még egy kérdést. Most mégis ki a fasz vagyok?

Megfigyeltem, hogy néha annyira elgondolkozok, hogy még sétálni is elfelejtek közben. Ezt általában akkor realizálom, mikor a gondolati világomból hirtelen visszakerülök a külvilágba, ráadásul botladozva. Sőt néha annyira amott vagyok, hogy visszatérés után még vagy két percig nem tudok normálisan menni. Ha nem velem történne ez, viccesnek tartanám, de így inkább szánalmasnak látom a dolgot.

Az is eszembe jutott, hogy jó ötlet-e egy bejegyzések címének egy zeneszám címét adni. Ezt most tovább fejtegetném, ha nemrég majdnem orra nem buktam volna a gondolatmenet miatt.

Ezt a kis videót a Yummieblogon találtam, így a rálelés érdeme nem az enyém. Viszont mégis beembedelem, mert annyira tetszik, meg hát ez a 100. bejegyzés.

Egyébként észrevettétek, hogy túl gyakran használom az 'egyébként', 'amúgy' és ezek rokonértelmű szavait? Ami amúgy egyébként gáz szerintem. 

Nem szeretem kritizálni magamat, de beismerem, hogy lusta vagyok. Gyakran eszembe jutnak olyan gondolatok, amiket érdemes volna "képernyőre vetni", de nem csak ahhoz vagyok lusta, hogy bejegyzést írjak belőlük, hanem még ahhoz is, hogy egyáltalán draftként megörökítsem magamnak - és nektek. Ennek tudatában is legtöbbször elgondolkozok, hogy hogyan írnám meg a posztot: hogyan kezdeném, mi lenne a lényeg, milyen frappáns mondat lenne a végén, stb. Mivel ritkán írok (...), ezért mindig arra gondolok, hogy egy bocsánatkéréssel kéne nyitni, amiért nem írtam már olyan régóta. Ekkor mindig eszembe jut, hogy mégis miért kéne ilyet írnom, hiszen ez az én blogom, akkor írok ide, amikor akarok. Viszont vannak olyan kedves olvasók, akik napi rendszerességgel ellenőrzik, hogy született-e új csillag az égen (bármely halovány is), és ezért - megköszönvén kitartó figyelmüket - legalább egy bocsánatkéréssel tartozom feléjük. Bár ilyenek helyett inkább gyakrabban kéne posztolni, és akkor ezek sem kellenének.
Meg azzal bíztatom majd magamat, hogy írás közben jön meg a kedv az íráshoz, ami végülis igaz.

Egyébként megfigyeletem, hogy annak ellenére, hogy élő beszédben gyakran mondjuk ki a 'srég(en)' szót, leírva meglepően ritkán találkozunk vele.

Nem kell aggódni, holnap kaptok új posztot, tervek szerint kettőt is. De persze lehet, hogy már holnap van; én ezt az óraátállítósdit sosem értettem.

Éppen az jutott eszembe, hogyha most írok ide egy olyan semmilyen egypercest, mint amilyen ez lesz, akkor aki meglátogatja a blogot, elolvassa és sóhajt egyet, közben azt gondolva, hogy "Még egy bejegyzés, ami nem szólt semmiről, és nem érte meg elolvasni.". Sajnos a poén elveszett írás közben, mint ahogy szokott.

Vannak napok, amikor semmihez sincs kedvem. Csak bambulok és azon gondolkozom, hogy miért nincs semmihez kedvem. Persze tudom, hogy könnyűszerrel csinálhatnék magamnak, de a csináláshoz sincs kedv. Ilyenkor mindenki őrültnek tűnik, mindenki sokkal nyitottabb, mint lenni szokott. Ilyenkor a nyitottságuk miatt sok mindenkihez közel kerülhetnék, de még ehhez sincs kedvem. Ilyenkor jellemző elfoglaltság az amőbázás, ami nagyszerű gondolkodtató játék. Ilyenkor bejegyzést írni sincs sok kedvem, de ha most ezt leírom, akkor más ilyen napokon már nem fog gyötörni a gondolat, hogy erről a nyomott hangulatról írni kéne egy bejegyzést. Pedig annyi mindenről tudnék most írni, tele vagyok draftokkal.

De az is lehet, hogy csak szerda van, és végülis nekem ez az a napom, ami minden héten egyszer gyötör. Régen a csütörtök volt, de ez legfőképp órarendfüggő. Így mikor majd a munkahelyemen minden napom egyforma lesz az egész hetem vagy jó vagy rossz lesz.

Az 'ultimate' angol szó angolul annyira jól hangzik angolul, hogy hihetetlen, hogy nincsen egy legalább ilyen jól hangzó magyar megfelelője, csak az 'ultimátum' szó, ami viszont főnév, nekem pedig melléknév kéne. Ezek után még én is azt várnám magamtól, hogy akkor nem használnám, de mivel ismerem magamat, ezért tudom, hogy a beszédem részévé fog válni, valahogy így:

- Tanultál?
- Hát nem sokat, de legalább írtam egy puskát. Viszont nem hinném, hogy használni fogom, mert ez a tanár mindent kiszúr, meg végülis egészen sok mindent tudok, így ez csak az ultimate fegyverem lesz.

A példa szar, de most nem tudtam jobbat improvizálni. És amikor ilyen értelmetlen bejegyzéseket írok, mindig eszembe jut, hogy plurkölhetnék, és akkor a blog maga nem lenne tele ilyen baromságokkal. Viszont nem látom értelmét a dolognak, ugyanis ritkán írnék bele, és az sem érdekelne senkit.

A kezeim közt van, érzem - legalábbis a lelki kezeim között. De hirtelen eszembe jut róla valami más, és ettől kezd kicsúszni a markomból, de még azért tartom. Ne! Akaratlanul is másra terelődtek a gondolataim, így aztán teljesen kicsúszott a kezeim közül és eltűnt. A leglényegtelenebb információk megmaradtak róla a fejemben: mikor és milyen volt, milyen érzést váltott ki bennem, stb. De ezekkel nem megyek semmire, nekem az egész kell. De várjunk csak, mégis hasznos információk ezek. Talán ha ezek alapján előidézek egy ugyanolyan helyzetet, akkor elkaphatom. Ha sikerülne, addig nem engedném el, amíg írásos emlék nem készül róla; innentől aztán magától hozzámragadna, nem kéne szorítani, hogy velem maradjon. A szám újraindul, és én türelmesen várok az ugyanolyan helyzet kialakulására. Meg is történt, és én pedig érzem, hogy ismét itt ólálkodik körülöttem. Nem szeretné, hogy elkapjam, de már látom, így nincs menekvés számára. Vagy mégis? Erőtlennek érzem magam, elfogására esélytelennek. Egyszer még nekifutok, de az csak nevetve hátranéz és számomra elképzelhetetlen sebességre gyorsít. Most nem sikerült elkapni, és még egy jóideig nem is fogom látni. Aztán majd később, mikor én sokkal erősebb és gyorsabb leszek, mint most, akkor talán sikerül. De ha máskor találkoznék vele, szinte kizárt, hogy megismerném - már most sem tudok semmit róla, pedig csak pár másodperce tűnt el az utcasarkon. Ha később elkapom, csak ugyanolyan áldozat lesz, mint a társai, és nem fogom felismerni, hogy ő volt az, aki egykor olyan ügyesen elmenekült előlem.

De késő van már, ideje aludni. Azért mégiscsak kár érte, egészen jó kis gondolat volt. Ha tovább tudtam volna tartani a kezeim közt, írtam volna belőle egy draftot és most azt olvasnátok ehelyett a semmiről sem szóló bejegyzés helyett.

Nem kell messzire menni ahhoz, hogy feltűnjön, mennyi különböző valamit-védőszervezet létezik a Föld kerekén. Valamelyik azért jött létre, hogy a korallzátonyokat védje, a másik az esőerdők védelme céljából alakult meg, a harmadik a lila hárompupú agancsos vadászgörények megmentéséért, stb.
Az Ember talán azzal akarja megmutatni saját magának, hogy intelligenciájával kiemelkedett az állatok sorából, hogy legfőbb célja már nem a túlélés, hanem a környezete védelme. Ezt bizonyítja, hogy sajátján kívül szinte minden földi dolog védelmére létrehozott egy, akár több ilyen szervezetet is.

Nem hiszem el, hogy ennyire hülye faj lennénk. Ezen szervezetek létrehozóinak és tagjainak csak egy minimális mértékben kéne belegondolniuk ebbe az egészbe. Ahelyett, hogy megalakítanának mindenféle idióta szervezetet, inkább azt kéne hirdetniük, hogy térjen észhez az ember. Ahelyett, hogy valami ilyesmi lenne a filozófiájuk, hogy
"Leszarjuk, hogy a terepjáród kilométerenként annyi szén-dioxidot és egyéb káros anyagot enged a légkörbe, mint egy busz, pedig azzal csak egyedül utazol, a busszal meg egyszerre huszan, meg azt is leszarjuk, hogy abból gazdagodsz meg és veszel buszméretű terepjárót, hogy több négyzetkilométer erdőt kivágatsz; de ne merd bántani a korallzátonyokat, sőt, még támogass minket, mert mi megmentjük azokat, mert azok a legfontosabbak."
inkább arra kéne gyűjteniük, hogy olyan iskolákat alapítsanak, "ahol nem azt tanítják a tanárok, hogy mennyi glikozinkötéses poliszaharit van a kutyámban", hanem hogy ne hagyd égve a villanyt, mert az pénz meg egészség.
És most alapítani fogok egy olyan szervezetet, ami a többi szervezet elleni harcra gyűjt és kér, hogy ajánld fel eme nemes cél érdekében az adód 1%-át. Ki tart velem?

Egyébként mindez ezen kép hátterének megvizsgálásakor jutott eszembe. Ajánlom az egész oldalt, remek képek találhatók rajta, röviden így tudnám összefoglalni: zseniálisan hétköznapi.

És ne lepődjetek meg, ha megszűnik a blog, mert várhatóan ráparkol a terepjárójával az arab herceg. Bocs.