Starry.Sky

Az ember figyelmes lény, mindent szeret egy fajta előre kitalált rendszer szerint csinálni. Amikor valamibe bele kell fogni, akkor rutinszerűen kérdezi, hogy hol kéne elkezdeni. A kérdés jogos volna, hiszen ha nem jó helyen kezdik, akkor hibás folyamatot végeznek, ami igen nagy valószínűséggel vezet hibás eredményhez/végtermékhez. De jogos csak volna, mert csak akkor lenne szükséges, ha előtte nem tennék föl a kérdést, ami nem a minket körülvevő - és mivel emberek által létrehozott, ezért hibás - rendszer által előírt eljárásokat helyezi előtérbe, hanem a napjainkban egyre kevésbé divatos gondolkozást. A kérdés pedig nem más, mint hogy van-e értelme belekezdeni a dologba. Bele lehetne kötni, hogy akkor ez a kérdés válna rutinszerűvé a másik helyett. Viszont ha ez a kérdés oly gyakori lenne (és persze párosulna a gondolkodás képességével rendelkező személyekkel), akkor az emberiség még azelőtt kihalna, hogy rutinszerűvé válna, mivel rájönnénk, hogy igazából semminek sincs értelme. Létünk épp olyan értelmetlen, mint bármelyik állaté. Így az exponenciális függvény monotonitása miatt mi is csak állatok vagyunk.

Nem tudom, hogy ez eddig miért is nem került ide.

Albert Einstein megállapította, hogy egy test tömege egyenesen arányos a sebességével: minél nagyobb sebességgel halad valami az abszolút nyugalmi állapothoz képest, annál nagyobb a tömege. Amennyiben ez az állítás igaz, akkor feltételezhető, hogy létezik abszolút nyugalmi állapot. És ezt úgy a legegyszerűbb megtalálni, hogy egy egyenletesen változó mozgást végző test tömegét mérjük, és ahol a legkisebb értéket kapjuk, ott lesz teljes nyugalomban.

Mivel nem érzem hibásnak az elképzelést, ezért valszínűleg erre valaki más már rájött.

A lakást, amiben élek, úgy ismerem, mint a tenyeremet, hiszen minden napom meghatározó részét itt töltöm már több mint 16 éve, tehát volt időm megismerni. Sőt, a várost is ismerem, mint a tenyerem, mivel minden nap járok benne már több mint 16 éve. A barátaimat is ismerem, mint a tenyerem, hiszen a társaságban eltöltött időm nagy részében velük vagyok, volt időm kiismerni őket.
Csak a tenyeremet nem ismerem úgy, mint a tenyeremet, pedig már születésem előtt is kéznél volt.

Az utcán éppen csúcsforgalom van, és nem csak az autók száma haladja meg az átlagot, hanem a gyalogosoké is. Én is köztük járok, és éppen az egyik gyalogátkelőhely felé tartok. Mire odaérek egy sornyi ember már áll ott (tehát nem férek a oda a járdaszegélyhez anélkül, hogy valakinek a magánszférájába hatolnék). Éppen előttem áll egy srác laza megjelenéssel - túl lazával, már-már nagyképűnek tűnik. A lámpánk piros, az utolsó autók még éppen elhaladnak előttünk. Emberünk nem sokkal ezután lelép a lámpa piros jelzése ellenére. Természesen annyira ő sem hülye, hogy a nála erősebb gépek elé lépjen, és a lámpa pár másodperc múlva zöldre is vált. "Menőnek hiszi magát, amiért pirosnál egyedül lépett ki" gondolom magamban. A tömeg nagyrésze más irányba megy, mint én, így a következő lámpánál már az első sorban állhatok. Mivel minden nap legalább egyszer járok erre, ezért úgy ismerem a lámpák váltásának ritmusát, mint a tenyeremet. Ezért érthető, hogy már akkor elindulok, amikor az autók már nem mennek, mégha nekem nincs is zöld jelzésem. És ilyenkor jut eszembe, hogy ugyanazt csinálom, mint a nagyképű tag!

Ebben a társadalomban kicsivel nehezebb egyedinek lenni, mint gondoltam. Dammit!

Szokták mondani, hogy aki belátja, hogy elmebeteg, az nem is beteg. Ez nem igaz. Aki tudja magáról, hogy elmebajos, az az információ megszerzésének pillanatában megszűnik betegnek lenni. Viszont ő továbbra is elmebetegnek tartja magát, márpedig egy épelméjű ember nem gondol magáról ilyet, tehát mégiscsak megmaradnak a problémái.

Az elmélet minden valószínűséggel hibás, mivel mulatozás közben jutott eszembe, ráadásul spontán.

Sokat gondolkoztam azon, hogy a blogbejegyzések moderálása nem feltétlenül jó ötlet. Természetesen biztonságos, ha esetleg a szüleim valamiképp rátalálnánák, viszont ennek elhanyagolhatóan kicsi az esélye. A moderációval viszont nem én vagyok, márpedig saját blogomon minek írjak úgy, mintha valaki más lennék. A furcsaság igazából csak annyi, hogy ez már eléggé régóta eszembe jutott, és azóta sem változtattam rajta. Ez engem arra enged következtetni, hogy azért tartom meg a moderációt, mert az álmaimban moderáltvagyok, ezáltal később is ilyen szeretnék lenni. Káromkodástól, önsajnáltatástól és undormányoktól mentes.

Ez viszont felvet még egy kérdést. Most mégis ki a fasz vagyok?

Nem szeretnék senkit megsérteni, de bizonyítékom van rá, hogy Isten nem létezik. Miért mindig csak azokat "érinti meg", akik vallásos családban nevelkedtek és ezáltal hisznek benne? 

Ha valaki nem állít igazat, azt hazugságnak hívják. Viszont ha ez teljesen lehetetlen és olyan hangnemben adják elő, akkor az nem hazugság, hanem gúnyolódás. De léteznek segghülye emberek is, akik a másodjára leírt nemigazat-állítási módot is hazugságként értelmezik. A kérdés tehát: ha egy hülyével gúnyolódsz, aki azt hiszi, hogy igazat állítasz az hazugságnak minősül?