Starry.Sky

Kiszálltam a csapatszállító hajóból a társaimmal együtt, majd körbenéztem. Mindenfelé hegyek, egy hatalmas medencét alkotva, aminek a közepén kopár, kietlen tájt terült el. Egyetlen oda nem illő objektum látszott már az első pásztázás során is; egy régies, 18. századi USA-ba illő ház árvátlankodott a semmi közepén. A jelentésekben nem szerepelt, de az Erő megsúgta nekem, hogy jó helyen járunk, itt bújkál a nagyúr. Elindultam hát a ház felé, és mire odaértem, addigra az öreg mesterek izgalmas történeteket meséltek az ifjú padawanoknak a gangon. Kérdő pillantást vetettem rájuk, ám semmiféle reakciót sem kaptam. Egyedül kellett megkeresnem és kiiktatnom a Köztársaság legfőbb ellenségét, a félig robottestbe bújtatott szörnyeteget. Felértem az emeletre, majd az ösztöneimet követve bementem az egyik ajtón. Nem számítottam különösebb meglepetésre, minthogy az egyik legtapasztaltabb és legjobb Jedi voltam az egész galaxisban. Amit láttam, meglepőbb volt, mint bárki gondolhatta volna: a Sith nagyúr helyett egy piros-citromsárga pulóveres rappert pillantottam meg. Mégsem lepődtem meg. Az arcát nem láttam, mivel mire benyitottam, már csak a felét pillantottam meg amint rohan be az egyik szobába. Képességeim ellenére sem értem utol, az ajtó mindig az orrom előtt csukódott be. Nem éreztem a kudarcot, így kimentem, majd ugyaneezt eljátszva ismét megpróbáltam, de mindig ugyanaz történt. A negyedik próbálkozás után ötlött az eszembe, hogy sem az Erőnek, sem a fénykardomnak nem akadály egy ilyen régi ház bármely ajtaja. Az övemhez nyúltam, de hirtelen minden kedv elszállt belőlem, és nem csak a testemből, de még a tudatomból is. Percekig álltam lecsüggesztett fejjel a kis szobában, majd felemeltem a fejemet, kinéztem az ablakon és egyszerűen ordítani támadt kedvem. És ekkor ért életem eddig legszörnyűbb meglepetése: nem voltam képes üvölteni, csak hörgésszerű hangok hagyták el a torkomat. Korom és tapasztaltságom ellenére rémült kisgyerek módjára, tágra nyitott szemekkel, hang nélkül rohantam le a lépcsőn, ki a házból, fel a legközelebbi csapatszállítóra, kiadtam a felszállási parancsot és vártam, hogy elhagyjuk a galaxis ezen felét.

Megfigyeltem, hogy a rovarok csak akkor repülnek be az ablakon, ha éppen nem nézek oda. Gyakran előfordul, hogy a szemem sarkából megpillantom, amint egy ilyen kis lényezet az nyitott ablak irányába halad. Ekkor én gyorsan feléfordítom a fejem, mire az hirtelen megtorpan (már amennyire hirtelen meg lehet torpanni repkedés közben), és zavarodottan úgy tesz, mint aki csak valami lukat keres a redőnytartódoboz (nemtudommianeve) mellett. Ellenben ha nem észlelem közeledtüket, könnyedén - és gyakran hangtalanul - be tudnak kerülni a szobába. Innentől folyamatosan nekirepülnek az ablaknak, amit én már észreveszek és kihajtom őket (néha az is előfordul, hogy kegyetlen módon kioltom az életüket).

Egyébként a 'kis lényezet' megnevezés nem mindig helytálló, ugyanis az előbb egy körülbelül 7 cm hosszúságú (valószínűleg ló-)darázs látogatott meg. Nem vagyok az az ilyedős típus, de tényleg, viszont amikor meghallottam, akkor természetesen oldalranéztem. A hangerőt a mérettel párosítva először komolyan azt hittem, hogy egy helikopter. Majd amint minden részletét megláttam és felismertem, hogy ez valami élőlény, nem madár, de darázs, akkor kirohantam a szobából.
Mérete ellenére ez sem volt okosabb, mint társai, így kihajtása körülményes volt. Lecsapni nem igazán akartam, mert ha elhibázom, akkor feldühödve támad rám, amiből inkább nem kértem. One shot, one kill.

És beszarás, de tényleg léteznek pálmaerdők. 

Az előbb néztem meg azt hiszem harmadjára (de persze nem közvetlenül egymás után) az Equilibrium című filmet, és belegondoltam, milyen is lenne érzelmek nélkül élni. Belegondolni is rossz, annyira szörnyű.

Most csak ennyi.

Az egyik legkellemetlenebb (általam is megtapasztalt) érzés, amikor reggel úgy ébredsz, hogy az egyik kezed teljesen el van zsibbadva. Nem tudod mozgatni, de még csak nem is érzed. Pár perc lóbálás (mármint az annyira nem elzsibbadt kezeddel lóbálod a teljesen elzsibbadttat) után szerencsére már elkezded érezni, és minden jóra fordul.
Attól félek, egyszer már fekete kézzel ébredek.

Ma reggel, amint éppen aféle a buszmegálló felé rohantam sétáltam, ahol a többórás unalomhoz szállító buszjáratra (ezentúl idén is) nap mint nap felszállok, rájöttem, hogy nem vagyunk mások, csak birkák. Mindenki, mindennap ugyanazt csinálja: reggel elmegy az iskolába/a munkahelyre, több órán keresztül ott van (és általában semmi érdembelit nem csinál), majd hazamegy és főz/tanul/dolgozik/játszik/csavarog/iszik/blogol... mindenki ugyanazt csinálja, mint a többiek, semmi egyedi. Egyszer valaki kitalál valamit, és mindenki azt utánozza. Tényleg olyanok vagyunk, mint a birkák, viszont mi nem csak azt követjük, akinek csengő van a nyakában, hanem a már igencsak beteg, társadalomnak nevezett eszmerendszer szabályait is. Szívesen elhagynám ezt a helyet, magammal vinnék pár embert, de a föld alatt nem jó, a bolygó elhagyásához nincsen meg a megfelelő képességem (és szerintem másnak sincs), ezen égitest felszínét pedig már teljesen ellepték a hülyék. És attól félek, hogy én is azzá válok. Vagy már megtörtént?

Tehát, mivel nem tudok kitörni, megyek aludni, hogy holnap is bégethessek a többi birkával együtt.

Egyébként azt csak én nem tudom megemészteni, hogy a Dakar Rally-t - ami a célország fővárosáról kapta nevét - Szenegáltól messze, Dél-Amerikában rendezik meg?

Mostanában valamiért rám-rám tör a rettegés; attól félek, hogy történik velem valami, elájulok, és pár évtizeddel később ébredek csak föl.

Ilyenkor általában meghallgatom ezt, és már repülök is.