Starry.Sky

Belegondolt már bárki is, hogy semmi értelme a számok rádiós verziójában a vulgáris szavak kihagyásának? Majdnem mindenki tudja, hogy mit hagynak ki belőle; aki mégsem, az valószínűleg nem is tudja a jelentését. Ezzel elvileg a fiatalok kultúrálódását próbálják akadálymentesíteni és a rádiók által sugározott adás minőségét az általuk jónak gondolt szinten tartani, mégis csak annyit érnek el vele, hogy kurvaidegesítő lesz az egész.

Imádom figyelni az emberek közti kapcsolatok kialakulását, változását és megszűnését. Ahogyan új baratságok jönnek létre (első pillantásra) egymástól teljesen különböző emberek között; ahogy hasonmások utálják meg egymást; ahogy baráti körök alakulnak, aztán fogadnak be újakat és taszítanak ki régieket; ahogy a kitaszítottak újabb társaságokhoz csatlakoznak; ahogy barátból ellenség lesz, és mégérdekesebb fordítva; amiket az egymást utálók mondanak a másikról annak jelenlétében és távollétében...

Sohasem értettem ezt a Mindenszentek napját. Elsősorban az elhunyt szeretteinkről való megemlékezésről szól, ami alapvetően hülyeség. Ha nekem valaki hozzám valóban közel állt egykor, ám azóta halott, akkor arra mindennap egyformán gondolok, kivétel nélkül. Ez az egész csak arra jó, hogy mindenki megmutassa a többieknek, hogy ő igenis milyen emberi (ami nem tudom, miért akkora erény). Meg arra, hogy a szüleim kimehessenek a temetőbe és két perces csöndben állással megemlékezzenek apám felmenőiről (érdekes módon mindig csak az övéiről). Ez mind szép és nemes, gondolom ez nekik sokat jelent. De akkor nekem miért kell velük mennem minden évben? Egyik személyt sem ismertem, akinek a sírjánál rendszerint megállunk, mivel mindegyikük még azelőtt meghalt, hogy én világra jöttem volna. Sőt, igazából nekem semmi keresnivalóm sincs egy keresztény temetőben, minthogy meg sem vagyok keresztelve (aminek egyébként örülök). Aztán persze el kell menni a papához, ahol kegyetlen hideg van, meg mindig segíteni kell rendben tartani a házat, ami már éppen készülni összedőlni. Eztán egy kétórás felnőttek-beszélgetnek-én-rubikolok foglalkozás, majd jöhetünk haza. És ezt minden évben; kezdem unni.

Eddig nem érdekelt, de ma ráébredtem, hogy mindenképpen hamvadni szeretnék halálom után.

Az egyik legelbaszottabb szó a "minősíthetetlen". Valami minősítésére szokták használni, és amint megelőzik vele a szót, minősített lesz a minősíthetetlen. Mivel már számtalanszor előfordulhatott kialakulása óta, ezért kimondásakor nem törik meg a tér-idő kontinuum és nem robban föl a világegyetem, de az igazat megvallva méltó büntetése lenne az emberiségnek ilyen faszságok kitalálásáért.

Éreztétek már úgy, hogy a körülöttetek lévő emberek egy része mintha egy program lenne csak? Te vagy Mr(s). Anderson és az iskolában vagy az utcán az ismeretlen, mégis köszönő emberek pedig csak mellékprogramok. Egyetlen feladatuk, hogy téged, valamint a többi nem-program embert idegesítsék. Valószínűleg a tanárok is ilyen programok, meg az áruházi dolgozók, meg a sünök, meg még sokan mások. Amint visszajöttem beveszem a piros kapszulát, fölébredek egy darad vason, átírom mindet és visszajövök.

Az ember figyelmes lény, mindent szeret egy fajta előre kitalált rendszer szerint csinálni. Amikor valamibe bele kell fogni, akkor rutinszerűen kérdezi, hogy hol kéne elkezdeni. A kérdés jogos volna, hiszen ha nem jó helyen kezdik, akkor hibás folyamatot végeznek, ami igen nagy valószínűséggel vezet hibás eredményhez/végtermékhez. De jogos csak volna, mert csak akkor lenne szükséges, ha előtte nem tennék föl a kérdést, ami nem a minket körülvevő - és mivel emberek által létrehozott, ezért hibás - rendszer által előírt eljárásokat helyezi előtérbe, hanem a napjainkban egyre kevésbé divatos gondolkozást. A kérdés pedig nem más, mint hogy van-e értelme belekezdeni a dologba. Bele lehetne kötni, hogy akkor ez a kérdés válna rutinszerűvé a másik helyett. Viszont ha ez a kérdés oly gyakori lenne (és persze párosulna a gondolkodás képességével rendelkező személyekkel), akkor az emberiség még azelőtt kihalna, hogy rutinszerűvé válna, mivel rájönnénk, hogy igazából semminek sincs értelme. Létünk épp olyan értelmetlen, mint bármelyik állaté. Így az exponenciális függvény monotonitása miatt mi is csak állatok vagyunk.

Albert Einstein megállapította, hogy egy test tömege egyenesen arányos a sebességével: minél nagyobb sebességgel halad valami az abszolút nyugalmi állapothoz képest, annál nagyobb a tömege. Amennyiben ez az állítás igaz, akkor feltételezhető, hogy létezik abszolút nyugalmi állapot. És ezt úgy a legegyszerűbb megtalálni, hogy egy egyenletesen változó mozgást végző test tömegét mérjük, és ahol a legkisebb értéket kapjuk, ott lesz teljes nyugalomban.

Mivel nem érzem hibásnak az elképzelést, ezért valszínűleg erre valaki más már rájött.

A lakást, amiben élek, úgy ismerem, mint a tenyeremet, hiszen minden napom meghatározó részét itt töltöm már több mint 16 éve, tehát volt időm megismerni. Sőt, a várost is ismerem, mint a tenyerem, mivel minden nap járok benne már több mint 16 éve. A barátaimat is ismerem, mint a tenyerem, hiszen a társaságban eltöltött időm nagy részében velük vagyok, volt időm kiismerni őket.
Csak a tenyeremet nem ismerem úgy, mint a tenyeremet, pedig már születésem előtt is kéznél volt.

Az utcán éppen csúcsforgalom van, és nem csak az autók száma haladja meg az átlagot, hanem a gyalogosoké is. Én is köztük járok, és éppen az egyik gyalogátkelőhely felé tartok. Mire odaérek egy sornyi ember már áll ott (tehát nem férek a oda a járdaszegélyhez anélkül, hogy valakinek a magánszférájába hatolnék). Éppen előttem áll egy srác laza megjelenéssel - túl lazával, már-már nagyképűnek tűnik. A lámpánk piros, az utolsó autók még éppen elhaladnak előttünk. Emberünk nem sokkal ezután lelép a lámpa piros jelzése ellenére. Természesen annyira ő sem hülye, hogy a nála erősebb gépek elé lépjen, és a lámpa pár másodperc múlva zöldre is vált. "Menőnek hiszi magát, amiért pirosnál egyedül lépett ki" gondolom magamban. A tömeg nagyrésze más irányba megy, mint én, így a következő lámpánál már az első sorban állhatok. Mivel minden nap legalább egyszer járok erre, ezért úgy ismerem a lámpák váltásának ritmusát, mint a tenyeremet. Ezért érthető, hogy már akkor elindulok, amikor az autók már nem mennek, mégha nekem nincs is zöld jelzésem. És ilyenkor jut eszembe, hogy ugyanazt csinálom, mint a nagyképű tag!

Ebben a társadalomban kicsivel nehezebb egyedinek lenni, mint gondoltam. Dammit!

Szokták mondani, hogy aki belátja, hogy elmebeteg, az nem is beteg. Ez nem igaz. Aki tudja magáról, hogy elmebajos, az az információ megszerzésének pillanatában megszűnik betegnek lenni. Viszont ő továbbra is elmebetegnek tartja magát, márpedig egy épelméjű ember nem gondol magáról ilyet, tehát mégiscsak megmaradnak a problémái.

Az elmélet minden valószínűséggel hibás, mivel mulatozás közben jutott eszembe, ráadásul spontán.

Sokat gondolkoztam azon, hogy a blogbejegyzések moderálása nem feltétlenül jó ötlet. Természetesen biztonságos, ha esetleg a szüleim valamiképp rátalálnánák, viszont ennek elhanyagolhatóan kicsi az esélye. A moderációval viszont nem én vagyok, márpedig saját blogomon minek írjak úgy, mintha valaki más lennék. A furcsaság igazából csak annyi, hogy ez már eléggé régóta eszembe jutott, és azóta sem változtattam rajta. Ez engem arra enged következtetni, hogy azért tartom meg a moderációt, mert az álmaimban moderáltvagyok, ezáltal később is ilyen szeretnék lenni. Káromkodástól, önsajnáltatástól és undormányoktól mentes.

Ez viszont felvet még egy kérdést. Most mégis ki a fasz vagyok?