Starry.Sky

I don't want to be a production of my environment.

I want my environment to be a product of me.

Abraca-fucking-dabra!

Belegondolt már bárki is, hogy semmi értelme a számok rádiós verziójában a vulgáris szavak kihagyásának? Majdnem mindenki tudja, hogy mit hagynak ki belőle; aki mégsem, az valószínűleg nem is tudja a jelentését. Ezzel elvileg a fiatalok kultúrálódását próbálják akadálymentesíteni és a rádiók által sugározott adás minőségét az általuk jónak gondolt szinten tartani, mégis csak annyit érnek el vele, hogy kurvaidegesítő lesz az egész.

Bár a 21. század jelképe akár a számítógép is lehetne, sok helyen még most is a papír-toll kombináció az egyedüli elfogadott. Sok hátránya közül a legidegesítőbb talán az a jelenség, amikor a papír bizonyos helyein nem fog a toll. Kanyarítod a betűt, a végére nem jut tinta, nem baj, nincs tökéletes toll sem. Újrapróbálod hát, még most sem jó. Vadul próbálgatod a lap sarkában, kifogástalan vonalat alkotsz, késznek gondolod az írásra is. Ám a problémás helyen még mindig semmi, így kénytelen vagy félbehagyni a picsába az egészet, mint ezt a bejegyzést.

Being crazy ain't the same as being mad. Save me!

Kiszálltam a csapatszállító hajóból a társaimmal együtt, majd körbenéztem. Mindenfelé hegyek, egy hatalmas medencét alkotva, aminek a közepén kopár, kietlen tájt terült el. Egyetlen oda nem illő objektum látszott már az első pásztázás során is; egy régies, 18. századi USA-ba illő ház árvátlankodott a semmi közepén. A jelentésekben nem szerepelt, de az Erő megsúgta nekem, hogy jó helyen járunk, itt bújkál a nagyúr. Elindultam hát a ház felé, és mire odaértem, addigra az öreg mesterek izgalmas történeteket meséltek az ifjú padawanoknak a gangon. Kérdő pillantást vetettem rájuk, ám semmiféle reakciót sem kaptam. Egyedül kellett megkeresnem és kiiktatnom a Köztársaság legfőbb ellenségét, a félig robottestbe bújtatott szörnyeteget. Felértem az emeletre, majd az ösztöneimet követve bementem az egyik ajtón. Nem számítottam különösebb meglepetésre, minthogy az egyik legtapasztaltabb és legjobb Jedi voltam az egész galaxisban. Amit láttam, meglepőbb volt, mint bárki gondolhatta volna: a Sith nagyúr helyett egy piros-citromsárga pulóveres rappert pillantottam meg. Mégsem lepődtem meg. Az arcát nem láttam, mivel mire benyitottam, már csak a felét pillantottam meg amint rohan be az egyik szobába. Képességeim ellenére sem értem utol, az ajtó mindig az orrom előtt csukódott be. Nem éreztem a kudarcot, így kimentem, majd ugyaneezt eljátszva ismét megpróbáltam, de mindig ugyanaz történt. A negyedik próbálkozás után ötlött az eszembe, hogy sem az Erőnek, sem a fénykardomnak nem akadály egy ilyen régi ház bármely ajtaja. Az övemhez nyúltam, de hirtelen minden kedv elszállt belőlem, és nem csak a testemből, de még a tudatomból is. Percekig álltam lecsüggesztett fejjel a kis szobában, majd felemeltem a fejemet, kinéztem az ablakon és egyszerűen ordítani támadt kedvem. És ekkor ért életem eddig legszörnyűbb meglepetése: nem voltam képes üvölteni, csak hörgésszerű hangok hagyták el a torkomat. Korom és tapasztaltságom ellenére rémült kisgyerek módjára, tágra nyitott szemekkel, hang nélkül rohantam le a lépcsőn, ki a házból, fel a legközelebbi csapatszállítóra, kiadtam a felszállási parancsot és vártam, hogy elhagyjuk a galaxis ezen felét.

Aranyos kisgyerek volt, egészen addig, amíg középiskolában össze nem barátkozott a gondolkodásra képes emberekkel. Ekkor hirtelen megváltozott: inni kezdett, nem tanult, trógeren kezdett öltözködni, stb. A szüleinek ez természetesen nem tetszett, megpróbáltak rávilágítani, hogy így semmi sem lesz belőle, meg hogy ez nem jó neki. Miután rájöttek, hogy ez semmit sem ér a gyerekük észérvei ellen, inkább eltiltani próbálták az eredendő gonosztól. Emberünk viszont folyamatosan kijátszotta őket, majd amint befejezte a középiskolát, egyből elköltözött.

Eddig - kicsapongó életétől eltekintve - mindenben két idősebb testvére útját járta. Viszont esze ágában sem volt idővel hazatérni, mint a másikaknak. Szerette és tisztelte a szüleit, valamint hálával tartozott nekik, amiért a tőlük telhető legtöbbet megadták neki, de sosem értették meg. Sosem fogták föl, hogy nem azért nem hallgatott rájuk, mert nem szerette őket, hanem mert így érezte csak, hogy saját erejéből ér el bármit is, illetve mert csak így izgalmas ez az egész. Nem értették meg, hogy nem akar átlagos ember lenni, és hogy nem az élete hossza, hanem annak telítettsége a fontos számára.

Egyetemista évei alatt még többet szórakozott, ám mindig ügyelt rá, hogy ez ne legyen különösebb hatással a tanulmányaira. Ha nem is kitűnő, de viszonylag jó eredményekkel fejezte be tanulmányai utolsó állomását. Sok ismerőse volt, így könnyedén szerzett magának jó állást, jó fizetéssel és elég szabadidővel ahhoz, hogy további izgalmakat élhessen meg. Bár erősen megvetette az emberiséget, és ezért minden olyan dolgot próbált elkerülni, ami az átlagember életében nagy valószínűséggel bekövetkezik, mégis megházasodott 25 éves korában. Gyerekei is születtek, akiket - azonos gondolkodású feleségével együtt - sokkal jobb nevelésben részesített, mint amit ő kapott. Elegendő pénze gyűlt össze, hogy felépíthessen egy álomházat, álomautóval kiegészítve.

A valódi barátai kivételével mindenki azt mondta neki, hogy meg se próbálkozzon ezzel, mert csak elpzarolja az életét, minthogy a sikerének esélye 0. Ő mégis megcsinálta, különösebb erőlködések nélkül; mindene megvan, amiről egy átlagember álmodik. Neki ez mégsem elég, mindez csak azért kellett, mert ezek közé az elbaszott gondolkodású lények közé született, és csak így valósíthatja meg az álmait.

És most, a harmincadik születésnapján a családjával és a barátaival néhány üveg szeszesital és pár doboz cigaretta társaságában, mikor egy pillanatra minden zaj elül konstatálja, hogy a rövid, de annál élménydúsabb élete csak most kezdődik.

November 24-én kurvára el lett felejtve, hogy immáron (illetve azóta több, mint) egy éve van nekem egy csillagos egem (ami egy kissé halvány, kissé ritka, de az enyém - meg persze a tiétek). Utólag is boldogat a pólyásnak!

A mogyoróvajból gyémántot lehet készíteni.

A világ legnagyobb szappanbuboréka akkora volt, mint 4 busz.

Ha képes lennél fénysebességgel utazni akkor sohasem öregednél meg.

A medúzák halottan is csípnek.

Egy teáskanálnyi tengervízben ötmillió élőlény van.

A világ legidősebb aranyhala 43 évig élt.

Az elfogyasztott táplálékunk 20%-a az agyunkat fűtik.

Az ember 10 000 szagot képes megkülönböztetni.

A meztelen csigáknak 3000 foguk és 4 orruk van.

A világ termeszeinek tömege meghaladja a világ összes emberének tömegét.

Egy felhő 400 tonnánál is nehezebb lehet.

Egy darab papírt nem lehet hétnél többször félbe hajtani.

Szamarak miatt évente több ember hal meg, mint repülőgép szerencsétlenségben.

A Boeing 747 szárnyainak fesztávolsága hosszabb, mint a Wright fivérek első repülőútja.

Az American Airlines 1987-ben 40 ezer dollárt takarított meg azzal, hogy minden első osztályon felszolgált salátából kispórolt egy olívabogyót.

A porszemcsék többsége elhalt bőrből származik.

Egy tehenet fel lehet vezetni egy lépcsőn, de lefelé nem.

A teknősbékák tudnak a fenekükön keresztül lélegezni.

Az Indiana Egyetem Központi Könyvtára évente több, mint egy hüvelyket süllyed, mert építésekor nem vették figyelembe a benne tárolt könyvek súlyát.

Minden jegesmedve balkezes.

Agyunk energiájának egyharmadát látásra fordítja.

Egyes pókok megeszik a saját hálójukat.

Imádom figyelni az emberek közti kapcsolatok kialakulását, változását és megszűnését. Ahogyan új baratságok jönnek létre (első pillantásra) egymástól teljesen különböző emberek között; ahogy hasonmások utálják meg egymást; ahogy baráti körök alakulnak, aztán fogadnak be újakat és taszítanak ki régieket; ahogy a kitaszítottak újabb társaságokhoz csatlakoznak; ahogy barátból ellenség lesz, és mégérdekesebb fordítva; amiket az egymást utálók mondanak a másikról annak jelenlétében és távollétében...

Unatkoztatok már annyira, hogy az unalmat nem csak egy érzésnek gondoltátok, hanem valami kézzelfogható dolognak, ami szépen lassan megfojt, összeszorítja a szíveteket és nem hagyja dobogni? Hogy nem tudtatok már mit csinálni, ezért írtatok róla egy bejegyzést egy haldokláshoz közelítő blogon? És azt, hogy mégsem ez volt az egészben a legrosszabb, hanem hogy nem mulathattál a barátaiddal?

Inkább megyek és lehányom a tükröt.

Sohasem értettem ezt a Mindenszentek napját. Elsősorban az elhunyt szeretteinkről való megemlékezésről szól, ami alapvetően hülyeség. Ha nekem valaki hozzám valóban közel állt egykor, ám azóta halott, akkor arra mindennap egyformán gondolok, kivétel nélkül. Ez az egész csak arra jó, hogy mindenki megmutassa a többieknek, hogy ő igenis milyen emberi (ami nem tudom, miért akkora erény). Meg arra, hogy a szüleim kimehessenek a temetőbe és két perces csöndben állással megemlékezzenek apám felmenőiről (érdekes módon mindig csak az övéiről). Ez mind szép és nemes, gondolom ez nekik sokat jelent. De akkor nekem miért kell velük mennem minden évben? Egyik személyt sem ismertem, akinek a sírjánál rendszerint megállunk, mivel mindegyikük még azelőtt meghalt, hogy én világra jöttem volna. Sőt, igazából nekem semmi keresnivalóm sincs egy keresztény temetőben, minthogy meg sem vagyok keresztelve (aminek egyébként örülök). Aztán persze el kell menni a papához, ahol kegyetlen hideg van, meg mindig segíteni kell rendben tartani a házat, ami már éppen készülni összedőlni. Eztán egy kétórás felnőttek-beszélgetnek-én-rubikolok foglalkozás, majd jöhetünk haza. És ezt minden évben; kezdem unni.

Eddig nem érdekelt, de ma ráébredtem, hogy mindenképpen hamvadni szeretnék halálom után.