Mostanában meglepő gyakorisággal jut eszembe a jövőm. Pontosabban a válasz a "Milyen leszek a jövőben?" kérdésre. A legjobb esetben egy sikeres és gazdag építészmérnök (és igen, a BME-n kívánok továbbtanulni) leszek, feleségem és gyerekeim lennének, akiket a szerintem legjobb módon nevelné(n)k. Ez nem egy álom, ez egy cél.

Viszont a mai nap folyamán felvetődött bennem a két legfontosabb kérdés:

1. Képes vagyok-e eljutni oda?
2. Egyáltalán el akarok-e jutni oda?

Szinte biztos vagyok benne, hogy ha egy kicsit megerőltetem magamat, és naponta legalább egy órát tanulok, nevetve ott találom magamat. Meg persze az is kell hozzá, hogy oda akarjak jutni. A mostani magyar viszonyokhoz képest nem lenne rossz életem, vitathatatlan.
De vajon ilyen szeretnék-e lenni? Bizonyos pillanataimban úgy érzem, igen. Ilyenkor általában a barátaimmal vagyok, és valóban jól érzem magam velük. De olyanok közben, mint a mai versleírás (ami minden bizonnyal elégtelen lesz, de azért még kedden felelek az összesített hármasért) gyakran belegondolok, hogy lehet, hogy én ezt nem szeretném. Amikor látom a szünetben a sok osztálytársamat tanulni (ne tessék félreérteni, néha azért én is szoktam) miközben én nyugodtan zenét hallgatok, akkor nem tudom eldönteni, hogy nekik vagy nekem jobb - lesz jobb. Én akkor nagyon jól elvagyok, már a kapott rossz jegyeken sem szokásom bánkódni. De ha így folytatom, mi lesz egy-két év múlva? Valószínűleg a legrosszabb tanulók között leszek, rossz lesz az érettségim, kevés pontom lesz, nem leszek BME-s, nem diplomázok építészmérnökként, nem leszek gazdag és nem lesz ilyen - a mai szar társadalom megítélése alapján - ideális életem.

Egyébként érdekes ez a szó: tanuló. Ha csak magát a szót vesszük akkor minden emberi lény tanuló, amennyiben igaz a 'Jó pap is holtig tanul' megállapítás. De ha csak a diákokra szűkítjük a kört és a tanulás szó alatt a tanítási napokra való készülést értjük, akkor én két éve nem vagyok tanuló.

A második esetben (a nemtanulós eset) minden bizonnyal rossz életem lenne, amit én nem szeretnék, és leugranék valahonnan magasból (szerintem ez a legkevésbé kellemetlen halál, sőt, talán még kellemesnek is mondható). Így hát marad a tanulás, amit szintén nem szeretnék, de azért öngyilkosságot nem követnék el. Mert ha már élni akarok, legyen jó életem, főleg ha "nevetve ott találom magam".

Ez most egy elhatározom-hogy-tanulni-fogok volt, ami valószínűleg két hétig fog tartani. Ha tovább bírom, megajándékozom magam valami tárggyal, de még fogalmam sincs, hogy mivel, ugyanis jelenleg nincs pénzem. És előreláthatólag nyárig nem is lesz (szomorúszmájli).