Ma találtam egy érdekes draftot a telefonom memóriájában. Nem emlékszem hol, mikor, kinek vagy miért mondtam, de azért az mégis hülyén hangzik, hogy:
Ha akarsz egy jót nevetni, akkor röhögd ki!
Egyébként minél jobban várom a nyarat, annál jobban havazik.
Mostanában meglepő gyakorisággal jut eszembe a jövőm. Pontosabban a válasz a "Milyen leszek a jövőben?" kérdésre. A legjobb esetben egy sikeres és gazdag építészmérnök (és igen, a BME-n kívánok továbbtanulni) leszek, feleségem és gyerekeim lennének, akiket a szerintem legjobb módon nevelné(n)k. Ez nem egy álom, ez egy cél.
Viszont a mai nap folyamán felvetődött bennem a két legfontosabb kérdés:
Szinte biztos vagyok benne, hogy ha egy kicsit megerőltetem magamat, és naponta legalább egy órát tanulok, nevetve ott találom magamat. Meg persze az is kell hozzá, hogy oda akarjak jutni. A mostani magyar viszonyokhoz képest nem lenne rossz életem, vitathatatlan.
De vajon ilyen szeretnék-e lenni? Bizonyos pillanataimban úgy érzem, igen. Ilyenkor általában a barátaimmal vagyok, és valóban jól érzem magam velük. De olyanok közben, mint a mai versleírás (ami minden bizonnyal elégtelen lesz, de azért még kedden felelek az összesített hármasért) gyakran belegondolok, hogy lehet, hogy én ezt nem szeretném. Amikor látom a szünetben a sok osztálytársamat tanulni (ne tessék félreérteni, néha azért én is szoktam) miközben én nyugodtan zenét hallgatok, akkor nem tudom eldönteni, hogy nekik vagy nekem jobb - lesz jobb. Én akkor nagyon jól elvagyok, már a kapott rossz jegyeken sem szokásom bánkódni. De ha így folytatom, mi lesz egy-két év múlva? Valószínűleg a legrosszabb tanulók között leszek, rossz lesz az érettségim, kevés pontom lesz, nem leszek BME-s, nem diplomázok építészmérnökként, nem leszek gazdag és nem lesz ilyen - a mai szar társadalom megítélése alapján - ideális életem.
Egyébként érdekes ez a szó: tanuló. Ha csak magát a szót vesszük akkor minden emberi lény tanuló, amennyiben igaz a 'Jó pap is holtig tanul' megállapítás. De ha csak a diákokra szűkítjük a kört és a tanulás szó alatt a tanítási napokra való készülést értjük, akkor én két éve nem vagyok tanuló.
A második esetben (a nemtanulós eset) minden bizonnyal rossz életem lenne, amit én nem szeretnék, és leugranék valahonnan magasból (szerintem ez a legkevésbé kellemetlen halál, sőt, talán még kellemesnek is mondható). Így hát marad a tanulás, amit szintén nem szeretnék, de azért öngyilkosságot nem követnék el. Mert ha már élni akarok, legyen jó életem, főleg ha "nevetve ott találom magam".
Ez most egy elhatározom-hogy-tanulni-fogok volt, ami valószínűleg két hétig fog tartani. Ha tovább bírom, megajándékozom magam valami tárggyal, de még fogalmam sincs, hogy mivel, ugyanis jelenleg nincs pénzem. És előreláthatólag nyárig nem is lesz (szomorúszmájli).
Nem is gondolnátok, hogy milyen nehéz barkóbázás közben kitalálni olyan egyszerű és hétköznapi szavakat, mint a 'kilincs' vagy a 'fodrász', ellenben az olyan ritkán használt szavakkal, mint például a 'tipli', amiről persze mindenki tudja, hogy a cipőfűzők végein található kis foszlásgátló (új szó?).
Érdekes, hogy mostanában gyakorlatilag két dolog tart életben.
Bármilyen hihetetlen és meglepő*, de az egyik dolog a remény. A remény, hogy tudok segíteni, hogy hasznos vagyok, és ezáltal nem csak önző módon élvezem a kapott szeretet, de - amellett, hogy rászolgálok - adni is tudok. A remény, hogy tudok szeretni.
A másik dolog a Pink Maggit.
*A remény az egyik legszemetebb érzés, ennek ellenére valóban életmentő lehet.
És bocs, hogy már megint csak ennyire tellett.
Imádom nézni a velem egy buszon utazó nyudíjasok szinte gyilkoló arckifejezését, amiért nem adom át az ülőhelyemet, illetve amiért egyáltalán van képem ülni, amíg ők állnak.
Szeretnék tudni új kiosztással gépelni. Szeretnék tudni gitározni. Szeretnék mindenről tudni. Szeretném a barátaim problémáit megoldani. Szeretnék mások hibáiból is tanulni. Szeretnék nem félni. Nagyon szeretnék igazat mondani. Még annál is jobban szeretném megírni a jövőmet. A legjobban viszont szeretni szeretnék tudni.
De nem tudok.
És félek, hogy nem is fogok tudni.
Az éjfél mindig vegyes érzelmekkel tölt el. Először is örülök, hogy egy új nap kezdődik, viszont bánkódok a tegnap elmúlása miatt. Éjfél előtt pár perccel mindig annak örülök, hogy nemsokára holnap lesz, viszont amikor fedik egymást a mutatók, rá kell jönnöm, hogy már megint csak ma van.
Ilyenkor eszembe szokott jutni az a kérdés is, hogy vajon van-e egy olyan pillanat a két nap között, amikor az egyik már elmúlt, de a másik még nem kezdődött el? Valószínűleg nincs, de ezt se megcáfolni, se bebizonyítani nem tudom. Így hát maradok fájó bizonytalanságban - mint általában.
Utolsó kommentek