Starry.Sky

Még régen létrehoztam egy elméletet az emberi szerencsére. Eszerint a teória szerint mindenki meghatározott mennyiségű szerencsével születik, és azzal kell gazdálkodnia egész életében. Sőt, bizonyos időtartamokra (évtizedek, hónapok, napok, stb.) is meg van határozva, hogy mennyit használhatunk el. Ezt valószínűleg azért találtam ki (de lehet, hogy igaz, és akkor csak rájöttem), mert kiskoromban eléggé szerencsétlen (nem ügyetlen, hanem a szerencse hiányában szenvedő) voltam, és ezzel nyugtattam magamat. Azóta viszont - ha nem is fordult meg, de - kicsivel több szerencsém van, ezért csak remélni (már megint az a rohadt remény) tudom, hogy ez az egész elmélet baromság.

De persze az is lehet, hogy most sem vagyok szerencsésebb, vagy hogy akkor sem voltam szerencsétlenebb, csak megváltozott az értékrendem. Akkoriban, ha kaptam egy rossz jegyet, vagy kikapott a kedvenc csapatom, az hatalmas szerencsétlenségnek számított. Most egy ilyet már szinte szóra sem méltatok (pedig kéne), viszont ha az egyik jóbarátomat szerencsétlenség éri, azt én is úgy élem meg.

Szocializálódom, na.

Nem kell aggódni, holnap kaptok új posztot, tervek szerint kettőt is. De persze lehet, hogy már holnap van; én ezt az óraátállítósdit sosem értettem.

Múlt héten Iskolánk kapott papírokat egy felmérésről. Mivel én ekkor itthon lógathattam a lábamat (tíz egész napon keresztül), ezért én csak ma tudtam meg, hogy egyike vagyok azon keveseknek, akik szerdán a helyett ezen felmérés alanyai lesznek és mentesülnek a tanórákon való megjelenés kötelezettsége alól. Sőt, valószínűleg még azelőtt elhagyhatom az épületet, hogy az Osztálytársaim órarend szerinti órái végetérnének; bár az Osztályfőnök célzott rá, hogy milyen örvendetes volna, ha aznap is látogatnám az angolórát, de én meg - igaz, csak halványan, de - céloztam rá, hogy ezt elfelejtheti.
Tehát, ezen a felmérésen majd kapok egy tesztfüzetet.
"A tesztfüzet, amelyet ki kell töltened, szövegértési, matematikai és természettudományi kérdéseket tartalmaz majd. A felmérésre nem kell úgy készülnöd, mint egy iskolai dolgozatra, mert a kérdések, amelyekkel találkozol majd, nem közvetlenül az iskolában tanultakra vonatkoznak, hanem sokkal inkább arra, hogyan tudod alkalmazni megszerzett ismereteidet a mindennapi problémák megoldása során."
Na erre kíváncsi leszek. Vajon milyen mindennapi probléma megoldását kérdezik majd? Talán valami ilyen:

Ön és partnere heves vitába keverednek egymással. A vita tárgya a vacsora utáni ételmaradékos evőeszközök és tányérok tisztítását végző személy kiléte. Mindkettejük az aznap, illetve együttélésük során végzett házimunka mennyiségével próbálja meggyőzni a másikat. Miután úgytűnik, hogy a szópárbajból Ön kerül ki győztesen, partnere erőszak alkalmazásával (több, a lakásban található eszköz igénybevételével) kísérli meg a maga javára eldönteni a vitát. Fejtse ki 12-15 mondatban, hogy Ön hogyan rendezné el a következő helyzetet, hogy a kapcsolatukat érő károsodást minimálisra csökkentse!

Én ezt nevezném egy mindennapi problémának, bár annak a valószínűsége, hogy ilyen kérdéssel találkozzak, igencsak minimális.
Emelett a papíron, amit kaptunk (kivételesen még ilyenre is költöttek - fényespapír), szerepel egy ilyen rész is: "fontos, hogy a legjobb tudásod szerint oldd meg a Rád váró feladatokat, mert csak így kaphat a világ reális képet a magyar tizenöt éves diákok tudásáról.". Érdekes, hogy amint elolvastam, azon kezdtem gondolkozni, hogy teljesítsem-e ezt, és valóban a tudásom legjavát adjam a feladatok megoldásába. Az egyetlen kérdés az, hogy megérdemlik-e a fáradtságomat. Afelől nem kell félnem, hogy esetleg utólag megkeresnek és elkapják a grabancomat, amiért baromságokat írtam nekik, ugyanis olyan anonimság övezi az egészet, mint egy nyelvvizsgát. De ha másnem azért nyújtok majd tőlem elvárható teljesítményt, mert amikor hallom a statisztikákat, hogy a magyarok a világon ilyen meg ilyen eredményeket értek el ezeken a teszteken, akkor - amennyiben az előkelő helyek valamelyikén tanyázunk - szeretek mosolyogni és büszke lenni, hogy magyar vagyok (elég csak megnéznem az esti híradók valameyikét, hogy ne így érezzek).

Emellett megajándékoztak egy kész tesztfüzettel is - igaz, a valódi címzett valamelyik szülőm vagy gondviselőm, én most csak a postást játszottam. Tehát a szülőknek lehet kitölteni; nem kötelező, de szépen kérik. A 17 db kérdés egy része általános jellegű és könnyedén dokumentálható választ vár, viszont a másik része abszurd kérdéseket tartalmaz. Ezek közül egyet emelnék ki:

Mennyire ért egyet Ön az alábbi, olvasással kapcsolatos állításokkal?
a) Az olvasás az egyik legkedvesebb elfoglaltságom.
b) Örülök, ha könyvet kapok ajándékba.
c) Számomra az olvasás időpazarlás.
d) Szeretek könyvesboltba vagy könyvtárba járni.

Vagy ezen az egészen csak én akadtam ki?

Ha nem is végzetes, de súlyos hibát követtem el: alábecsültem a gyulladást, mint betegséget. Mikor én azt hittem, hogy a torokgyulladásom teljesen elmúlt, akkor valójában csak lejjebb mászott, és nemrég elérte a tüdőmet a kis dög. Az egészben a legrosszabb, hogy a gyulladás fenntartása a szervezetem energiaraktárait annyira kimeríti, hogy kisebb csoda, hogy még ébren vagyok (nem is tudom sokáig tartani ezt az állapotot).

Vagy talán az a legrosszabb, hogy a szüliem szerint szándékosan betegedtem meg, hogy ne kelljen iskolába mennem - így aztán szó sincs lógásról, pedig holnap ünnepeljük március 15-ét, és már nincs hozzá kedvem.

Vannak napok, amikor semmihez sincs kedvem. Csak bambulok és azon gondolkozom, hogy miért nincs semmihez kedvem. Persze tudom, hogy könnyűszerrel csinálhatnék magamnak, de a csináláshoz sincs kedv. Ilyenkor mindenki őrültnek tűnik, mindenki sokkal nyitottabb, mint lenni szokott. Ilyenkor a nyitottságuk miatt sok mindenkihez közel kerülhetnék, de még ehhez sincs kedvem. Ilyenkor jellemző elfoglaltság az amőbázás, ami nagyszerű gondolkodtató játék. Ilyenkor bejegyzést írni sincs sok kedvem, de ha most ezt leírom, akkor más ilyen napokon már nem fog gyötörni a gondolat, hogy erről a nyomott hangulatról írni kéne egy bejegyzést. Pedig annyi mindenről tudnék most írni, tele vagyok draftokkal.

De az is lehet, hogy csak szerda van, és végülis nekem ez az a napom, ami minden héten egyszer gyötör. Régen a csütörtök volt, de ez legfőképp órarendfüggő. Így mikor majd a munkahelyemen minden napom egyforma lesz az egész hetem vagy jó vagy rossz lesz.

A szüliem arra várnak, hogy felnőjek, de kíváncsi lennék, hogy ők mikor növik ki a "Késő van már, menj aludni!" és az "Az iskola az első, menj tanulni!" mondatokat. Az a poén, hogy emellett azt hangoztatják, hogy az én érdekemben teszik mindezt, de nem hagynak szabadon cselekednem és döntenem.

Az 'ultimate' angol szó angolul annyira jól hangzik angolul, hogy hihetetlen, hogy nincsen egy legalább ilyen jól hangzó magyar megfelelője, csak az 'ultimátum' szó, ami viszont főnév, nekem pedig melléknév kéne. Ezek után még én is azt várnám magamtól, hogy akkor nem használnám, de mivel ismerem magamat, ezért tudom, hogy a beszédem részévé fog válni, valahogy így:

- Tanultál?
- Hát nem sokat, de legalább írtam egy puskát. Viszont nem hinném, hogy használni fogom, mert ez a tanár mindent kiszúr, meg végülis egészen sok mindent tudok, így ez csak az ultimate fegyverem lesz.

A példa szar, de most nem tudtam jobbat improvizálni. És amikor ilyen értelmetlen bejegyzéseket írok, mindig eszembe jut, hogy plurkölhetnék, és akkor a blog maga nem lenne tele ilyen baromságokkal. Viszont nem látom értelmét a dolognak, ugyanis ritkán írnék bele, és az sem érdekelne senkit.

Most érzem magamban az erőt. Most úgy belefognék valamibe, valami több hetes projectbe. Hogy bebizonyíthassam a többieknek, de főleg magamnak, hogy nem hagyom abba, amit egyszer már elkezdtem, és hogy nem adom fel, még akkor sem, ha semmi erőm sincs már hozzá.
Már csak azt nem tudom, mihez kezdjek hozzá.

Kezdeném a teorémával, amihez most nem fűznék olyan magyarázatot, mint az elsőhöz, hiszen ezen megállapítást tapasztalat útján szereztem, nincs mit érteni rajta.

"Minél jobban hív a természet, annál valószínűbb, hogy a késztetés abban a pillanatban múlik el magától, amikor rányitsz embertársadra."

Naftar második teorémája

Kommentekben szabad belekötni.

És most a mylife, ami senkit sem érdekel, mégis leírom még ebben a bejegyzésben, mert nem akarok egy újat írni csak ezért.

Nem mondom, hogy megérte reménykedni. Még így is szívesen megfojtanám, meg minden szörnyűséget művelnék vele és ettől boldog lennék. Egyébként - csak hogy ne szabadulhassatok a tegnapi szörnyű szóviccemtől - ma minden kiderült, és ha nem is derültem, de legalább egy kicsit boldog vagyok, annak ellenére is, hogy még reggel kilenc óra előtt sikerült letörnöm az egyik szárát az okulárémnak. Röviden megvan a WH-700, és a Nokiatól elvárható minőségű termékről van szó - azt kell mondjam (írjam), hogy még ilyen perfection-is-nothing felfogással is tökéletesnek nevezem az új headsetemet.

Miközben a mellékhelyiségben ültem, kigondoltam egy superhypermegakirály befejezést ennek a bejegyzésnek, de mivel elfelejtettem, ezért csak a rinyálás marad zárásként.

Hihetetlen, hogy mindig akkor jutnak eszembe a legjobb gondolatok, amikor nincs módom följegyezni őket, és persze mire eljutok oda, hogy ezt utólag megtegyem, teljesen elfelejtem mindet.

Irígylem azokat az embereket, akik az egyszerű boldogságot keresik. Akik bezselézik a hajukat, elmennek a diszkóba, - szerintem igénytelenül - szórakoznak, isznak, aztán hajnali négykor hazamennek, és ettől boldogok. Akik nem álmodnak, hanem csak élnek. Akik nem álmodják meg a saját boldogságukat, és aztán nem próbálnak küzdeni érte.
Meg azokat is irígylem, akik ilyen gondolatokat sokszor ilyen hosszan, érdekesen és szórakoztatóan le tudnak írni.

Egyébként holnap minden kiderül, és remélem majd mindenki derül.

Bocs a szar szóviccért.