Starry.Sky

I don't want to be a production of my environment.

I want my environment to be a product of me.

Abraca-fucking-dabra!

Bár a 21. század jelképe akár a számítógép is lehetne, sok helyen még most is a papír-toll kombináció az egyedüli elfogadott. Sok hátránya közül a legidegesítőbb talán az a jelenség, amikor a papír bizonyos helyein nem fog a toll. Kanyarítod a betűt, a végére nem jut tinta, nem baj, nincs tökéletes toll sem. Újrapróbálod hát, még most sem jó. Vadul próbálgatod a lap sarkában, kifogástalan vonalat alkotsz, késznek gondolod az írásra is. Ám a problémás helyen még mindig semmi, így kénytelen vagy félbehagyni a picsába az egészet, mint ezt a bejegyzést.

Being crazy ain't the same as being mad. Save me!

Imádom figyelni az emberek közti kapcsolatok kialakulását, változását és megszűnését. Ahogyan új baratságok jönnek létre (első pillantásra) egymástól teljesen különböző emberek között; ahogy hasonmások utálják meg egymást; ahogy baráti körök alakulnak, aztán fogadnak be újakat és taszítanak ki régieket; ahogy a kitaszítottak újabb társaságokhoz csatlakoznak; ahogy barátból ellenség lesz, és mégérdekesebb fordítva; amiket az egymást utálók mondanak a másikról annak jelenlétében és távollétében...

Unatkoztatok már annyira, hogy az unalmat nem csak egy érzésnek gondoltátok, hanem valami kézzelfogható dolognak, ami szépen lassan megfojt, összeszorítja a szíveteket és nem hagyja dobogni? Hogy nem tudtatok már mit csinálni, ezért írtatok róla egy bejegyzést egy haldokláshoz közelítő blogon? És azt, hogy mégsem ez volt az egészben a legrosszabb, hanem hogy nem mulathattál a barátaiddal?

Inkább megyek és lehányom a tükröt.

Éreztétek már úgy, hogy a körülöttetek lévő emberek egy része mintha egy program lenne csak? Te vagy Mr(s). Anderson és az iskolában vagy az utcán az ismeretlen, mégis köszönő emberek pedig csak mellékprogramok. Egyetlen feladatuk, hogy téged, valamint a többi nem-program embert idegesítsék. Valószínűleg a tanárok is ilyen programok, meg az áruházi dolgozók, meg a sünök, meg még sokan mások. Amint visszajöttem beveszem a piros kapszulát, fölébredek egy darad vason, átírom mindet és visszajövök.

Az utcán éppen csúcsforgalom van, és nem csak az autók száma haladja meg az átlagot, hanem a gyalogosoké is. Én is köztük járok, és éppen az egyik gyalogátkelőhely felé tartok. Mire odaérek egy sornyi ember már áll ott (tehát nem férek a oda a járdaszegélyhez anélkül, hogy valakinek a magánszférájába hatolnék). Éppen előttem áll egy srác laza megjelenéssel - túl lazával, már-már nagyképűnek tűnik. A lámpánk piros, az utolsó autók még éppen elhaladnak előttünk. Emberünk nem sokkal ezután lelép a lámpa piros jelzése ellenére. Természesen annyira ő sem hülye, hogy a nála erősebb gépek elé lépjen, és a lámpa pár másodperc múlva zöldre is vált. "Menőnek hiszi magát, amiért pirosnál egyedül lépett ki" gondolom magamban. A tömeg nagyrésze más irányba megy, mint én, így a következő lámpánál már az első sorban állhatok. Mivel minden nap legalább egyszer járok erre, ezért úgy ismerem a lámpák váltásának ritmusát, mint a tenyeremet. Ezért érthető, hogy már akkor elindulok, amikor az autók már nem mennek, mégha nekem nincs is zöld jelzésem. És ilyenkor jut eszembe, hogy ugyanazt csinálom, mint a nagyképű tag!

Ebben a társadalomban kicsivel nehezebb egyedinek lenni, mint gondoltam. Dammit!

Ha valaki nem állít igazat, azt hazugságnak hívják. Viszont ha ez teljesen lehetetlen és olyan hangnemben adják elő, akkor az nem hazugság, hanem gúnyolódás. De léteznek segghülye emberek is, akik a másodjára leírt nemigazat-állítási módot is hazugságként értelmezik. A kérdés tehát: ha egy hülyével gúnyolódsz, aki azt hiszi, hogy igazat állítasz az hazugságnak minősül?

Néha úgy érzem, hogy figyelnek. Hallok valami kis neszt, esetleg látok valami kis mozgást egy bokorban, és rögtön az jut eszembe, hogy valaki engem figyel. A következő pillanatban természetesen rájövök, hogy hülye vagyok, újra előrefordulok és folytatom tevékenységemet.
És lehet, hogy az egyik figyelőm ilyenkor törli le az izzadtságcseppeket a homlokáról amögött a bizonyos bokor mögött.

Ha valaki közöl velünk valamit, amit mi meglepőnek találunk, akkor minek kérdezünk vissza minden alkalommal, hogy "Tényleg?"?

Mint minden élőlény, én is utálom a szúnyogokat (talán még ők is utálják saját magukat). Így hát felvetődhet a kérdés, hogy mi értelme van a szúnyogoknak? Nemrég kidolgoztam erre egy elméletet.

Egyszer régen egy emlős beszólhatott, vagy keresztbe tehetett egy majndem-mindenható lénynek és elfutott. Később az kereste, hogy ki volt az, de mivel nem találta, ezért minden emlőst megátkozott a viszketéssel. Sokáig gyötörte ez a lényeket, de volt nekik egy szövetségesük: az evolúció. Ez adott nekik egy kivételes tulajdonságot, a vakarózást, amivel enyhíteni lehet, sőt, meg is lehet szüntetni ezt a kellemetlen érzést. Erre a majdnem-mindenható lény feldühödött és létrehozta a szúnyogokat. Ezek a kis alattomos lényecskék rengetegszer megcsípték az emlősöket, jelentős viszketést okozva. Viszont a feltalálójuk nem volt teljesen mindenható, így nem tudott tökéletes szúnyogokokat létrehozni. Mi csak egyszerűen lecsaptuk őket, és az általuk okozta viszketést a jó öreg vakarózós módszerünkkel könnyedén elintéztük. Erre ő egy utolsó változtatással a csípésük okozta kis púpokat vakarás-állóvá tette, felfoghatatlan szenvedést okozva ezzel nekünk. Fuss el véle.

(nekem ez tényleg eszembe jutott)

Az életet sokmindenhez lehet hasonlítani, de egyik sem tökéletes (nyilván).

Legyen először mondjuk egy Rubik kocka. Bár nagyszerűsége ellenére viszonylag egyszerű kirakni, mégis említésre méltó mennyiségű idő kell, mire megtanulja az ember. De a tanulás csak egy dolog; az igazi élmény, mikor először rakja ki segítség nélkül. És ez pont olyan, mint az élet: minél pontosabban tudja, hogy mit kell csinálni, annál előbb léphet a következő algoritmusra. Minél hamarabb kirakja az egész kockát, annál hamarabb élvezheti a sikert és dicsőséget.

De az élet lehet egy üveg szeszesital is eközben. Egy ideig csak a polcon áll, de egyszer iszik belőle az ember, és eldönti, hogy iszik-e belőle máskor is. Ha úgy dönt, hogy nem, akkor nem sok minden fogja akadályozni életének nem szociális területein. Viszont ha továbbra is igényt tart az üveg tartalmára, és igényeit kielégítve rendszeres fogyaszt belőle, gondokba ütközhet. De legalább jól érzi magát, sőt, minél gyorsabban fogy az ital, annál jobban. Viszont vigyázni kell, mert ha elfogy az összes, akkor csak az üres üveg marad, amit már csak nézegetni lehet és visszagondolni a fogyasztás pillanataira.

Az kétségtelen, hogy aki minél kevesebb idő alatt minél többet iszik az üvegből, annál nehezebben forgatja helyesen a kockát. Könnyen előfordulhat, hogy nemcsak nem jut előrébb vele, még jobban össze is keveri. Ezzel vigyázni kell.

Ez a bejegyzés valószínűleg nem született volna meg, ha valakik, akiktől az életem sok szempontból függ nem zárják el előlem az üveget. Ezzel ők jót akarnak, de ahelyett, hogy kezembe adnák a kockát, és néznék a kisérletezgetéseimet, csak annyit hajtogatnak, hogy kezdj valamit a kockával, és rám sem néznek közben. Ez így kicsit nehezebb, mint gondoltam, de elvégre csak egy kihívás, amit jó volna nem elcseszni.

(ez szar lett, de remélem azért értitek a lényegét)