Starry.Sky

Az ember figyelmes lény, mindent szeret egy fajta előre kitalált rendszer szerint csinálni. Amikor valamibe bele kell fogni, akkor rutinszerűen kérdezi, hogy hol kéne elkezdeni. A kérdés jogos volna, hiszen ha nem jó helyen kezdik, akkor hibás folyamatot végeznek, ami igen nagy valószínűséggel vezet hibás eredményhez/végtermékhez. De jogos csak volna, mert csak akkor lenne szükséges, ha előtte nem tennék föl a kérdést, ami nem a minket körülvevő - és mivel emberek által létrehozott, ezért hibás - rendszer által előírt eljárásokat helyezi előtérbe, hanem a napjainkban egyre kevésbé divatos gondolkozást. A kérdés pedig nem más, mint hogy van-e értelme belekezdeni a dologba. Bele lehetne kötni, hogy akkor ez a kérdés válna rutinszerűvé a másik helyett. Viszont ha ez a kérdés oly gyakori lenne (és persze párosulna a gondolkodás képességével rendelkező személyekkel), akkor az emberiség még azelőtt kihalna, hogy rutinszerűvé válna, mivel rájönnénk, hogy igazából semminek sincs értelme. Létünk épp olyan értelmetlen, mint bármelyik állaté. Így az exponenciális függvény monotonitása miatt mi is csak állatok vagyunk.

Albert Einstein megállapította, hogy egy test tömege egyenesen arányos a sebességével: minél nagyobb sebességgel halad valami az abszolút nyugalmi állapothoz képest, annál nagyobb a tömege. Amennyiben ez az állítás igaz, akkor feltételezhető, hogy létezik abszolút nyugalmi állapot. És ezt úgy a legegyszerűbb megtalálni, hogy egy egyenletesen változó mozgást végző test tömegét mérjük, és ahol a legkisebb értéket kapjuk, ott lesz teljes nyugalomban.

Mivel nem érzem hibásnak az elképzelést, ezért valszínűleg erre valaki más már rájött.

Egy szobában van egy asztal, két székkel. A székeken két ember ül, egy filozófus és ő. Az asztalon van egy pohár, félig megtöltve vízzel. Főhősünk szomjas, így a pohárért nyúl, hogy megigya annak tartalmát, mikor a filozófus közbeszól.
- Mit akar azzal?
- Hát meginni, mégis mi mást csinálnék vele?
- Várjon! Előbb válaszoljon nekem erre a kérdésre: maga szerint az a pohár félig üres vagy félig meg van töltve?
Emberünk gondolkozik egy pillanatig, majd egyszerűen legurítja az innivalót. - Mostmár teljesen üres, de érdekes módon a kérdés még mindig áll: a pohár teljesen üres vagy egyáltalán nincs megtöltve?

Mint minden élőlény, én is utálom a szúnyogokat (talán még ők is utálják saját magukat). Így hát felvetődhet a kérdés, hogy mi értelme van a szúnyogoknak? Nemrég kidolgoztam erre egy elméletet.

Egyszer régen egy emlős beszólhatott, vagy keresztbe tehetett egy majndem-mindenható lénynek és elfutott. Később az kereste, hogy ki volt az, de mivel nem találta, ezért minden emlőst megátkozott a viszketéssel. Sokáig gyötörte ez a lényeket, de volt nekik egy szövetségesük: az evolúció. Ez adott nekik egy kivételes tulajdonságot, a vakarózást, amivel enyhíteni lehet, sőt, meg is lehet szüntetni ezt a kellemetlen érzést. Erre a majdnem-mindenható lény feldühödött és létrehozta a szúnyogokat. Ezek a kis alattomos lényecskék rengetegszer megcsípték az emlősöket, jelentős viszketést okozva. Viszont a feltalálójuk nem volt teljesen mindenható, így nem tudott tökéletes szúnyogokokat létrehozni. Mi csak egyszerűen lecsaptuk őket, és az általuk okozta viszketést a jó öreg vakarózós módszerünkkel könnyedén elintéztük. Erre ő egy utolsó változtatással a csípésük okozta kis púpokat vakarás-állóvá tette, felfoghatatlan szenvedést okozva ezzel nekünk. Fuss el véle.

(nekem ez tényleg eszembe jutott)

Ezt ma (vagyis még tegnap) sikerült megfigyelnem, mikoris nem csináltam semmit. Aztán eszembe jutott, hogy ilyen már máskor is volt, meglehetősen sokszor, így hát teorémám lett belőle.

"Az ember csak akkor veszi észre, hogy órák óta nem csinál semmit, mikor mindebben elfárad."

Naftar negyedik teorémája

És valaki mostmár végre tényleg elmagyarázhatná, hogy hogyan lehet szörnyethalni.

Érdekes ez a 'Mi van a halál után?' kérdés. Az egész kérdés úgy van föltéve, hogy a 'Semmi.' választ rossznak érezzük. Íme egy rövid kis nyomozás Naftar módra.

Először is meg kéne határzoni, hogy mit jelent a halál (egy személyé). Véleményem szerint akkor lehet valakit halottnak tekinteni, ha az agyában cikázó impulzusok mindegyike megáll (megszűnik). Ennek többféle oka is lehet, most nem sorolnék föl egyet sem. Ekkor megszűnik az a folyamatos impulzus is, amely a szív működését irányítja, így az abbahagyja periodikus pumpáló munkáját, ezáltal a vér nem mozog az erekben és nem szállít különböző energiahordozókat a sejteknek, aminek okán működésük megáll. Az agy is sejtekből épül föl, így működéséhez nincs másra szüksége, mint energiahordozókra, amiből kinyerheti a működéséhez szükséges energiát.
Így hát most vegyünk egy olyan agyat, ami nem egy fejben helyezkedik el, viszont megfelelő mennyiségű energiát kap egy külső szervezetből. Egy ilyen agy halála (aminek okai most nem lényegesek) nem állítja meg annak a szervezetnek a működését, ami ellátja energiával.

Ezáltal szabadon vizsgálható, hogy az elmében lakozó tudattal mi történik. Amennyiben egy tudat az adott elmében jön létre, feltételezhető, hogy csak egy elmében létezhet. Ezesetben az agy halálakor megszűnik a tudat is. De (és most jön az elképzelhető mese) az sem kizárt, hogy nem agyakban jönnek létre a tudatok, hanem valahol egy másik létsíkon, és ha megszületik valaki egy aggyal, akkor beleköltözik (jó esetben) egy tudat. Így az is lehetséges, hogy egy agy halálakor a benne lakozó tudat nem tűnik el nyomtalanul, hanem visszamegy a születési (amennyiben ott születnek a tudatok) létsíkjára, és később esetleg még vissza is költözhet egy másik agyba.
Ha ez nem csak valami idióta kitaláció, hanem valóság, akkor az ember is csak egy ösztönöktől irányított állat - ám mégis szerencsés, mert (valószínűleg a testfelépítése miatt) ezek a tudatok az ő fajukat választották az ezen a létsíkon való megnyilvánuláshoz. Ezesetben a majmok vagy a delfinek lennének a legintelligensebb lények ezen a bolygón - feltéve, hogy ők nem ilyen kísérleti stáduimban lévő "közvetítők".

Még régen létrehoztam egy elméletet az emberi szerencsére. Eszerint a teória szerint mindenki meghatározott mennyiségű szerencsével születik, és azzal kell gazdálkodnia egész életében. Sőt, bizonyos időtartamokra (évtizedek, hónapok, napok, stb.) is meg van határozva, hogy mennyit használhatunk el. Ezt valószínűleg azért találtam ki (de lehet, hogy igaz, és akkor csak rájöttem), mert kiskoromban eléggé szerencsétlen (nem ügyetlen, hanem a szerencse hiányában szenvedő) voltam, és ezzel nyugtattam magamat. Azóta viszont - ha nem is fordult meg, de - kicsivel több szerencsém van, ezért csak remélni (már megint az a rohadt remény) tudom, hogy ez az egész elmélet baromság.

De persze az is lehet, hogy most sem vagyok szerencsésebb, vagy hogy akkor sem voltam szerencsétlenebb, csak megváltozott az értékrendem. Akkoriban, ha kaptam egy rossz jegyet, vagy kikapott a kedvenc csapatom, az hatalmas szerencsétlenségnek számított. Most egy ilyet már szinte szóra sem méltatok (pedig kéne), viszont ha az egyik jóbarátomat szerencsétlenség éri, azt én is úgy élem meg.

Szocializálódom, na.

A harmadikként bejegyzett teorémám lényegét mindenki tudja, de mivel még más szabályaként nem hallottam róla, ezért az enyém lesz, csak az enyém, és ha ezután valaki akárcsak kimondani szeretné, előbb jogdíjat kell fizetnie. Aztán ebből lesz nekem memóriakártyám meg hátlapom.
Ezen teorémában rejlő következtetésre is tapasztalat útján tettem szert, tehát magyarázatra ez sem szorul.

"A humoros történetek utólagos elmesélése az esetek meghatározó részében nem vicces."

Naftar harmadik teorémája

Kezdeném a teorémával, amihez most nem fűznék olyan magyarázatot, mint az elsőhöz, hiszen ezen megállapítást tapasztalat útján szereztem, nincs mit érteni rajta.

"Minél jobban hív a természet, annál valószínűbb, hogy a késztetés abban a pillanatban múlik el magától, amikor rányitsz embertársadra."

Naftar második teorémája

Kommentekben szabad belekötni.

És most a mylife, ami senkit sem érdekel, mégis leírom még ebben a bejegyzésben, mert nem akarok egy újat írni csak ezért.

Nem mondom, hogy megérte reménykedni. Még így is szívesen megfojtanám, meg minden szörnyűséget művelnék vele és ettől boldog lennék. Egyébként - csak hogy ne szabadulhassatok a tegnapi szörnyű szóviccemtől - ma minden kiderült, és ha nem is derültem, de legalább egy kicsit boldog vagyok, annak ellenére is, hogy még reggel kilenc óra előtt sikerült letörnöm az egyik szárát az okulárémnak. Röviden megvan a WH-700, és a Nokiatól elvárható minőségű termékről van szó - azt kell mondjam (írjam), hogy még ilyen perfection-is-nothing felfogással is tökéletesnek nevezem az új headsetemet.

Miközben a mellékhelyiségben ültem, kigondoltam egy superhypermegakirály befejezést ennek a bejegyzésnek, de mivel elfelejtettem, ezért csak a rinyálás marad zárásként.

Mikor úgy gondoltam, hogy ideje lenne a Napnak rám sütnie, és úgy láttam, hogy nem süt, akkor szinte megvilágosodtam. Rájöttem, hogyha úgy sütött volna rám, ahogy tegnap gondoltam, akkor a szemembe sütött volna, és nem láttam volna azt, ami végülis a valódi napsütés. A megváltást a kémiadolgozat megírásának kikerüléseként vártam, de ez nem történt meg (és várhatólag elégtelen lesz), szerencsémre. Hiszen így, miközben ironikusan mosolyogtam a sarokban, volt időm gondolkodni. Aztán mikor előredőltem, rámsütött a Nap, én ránéztem, és láttam, hogy ez ugyan olyan Napsütés, mint a tegnapi. És ekkor jött a valódi megváltás, rájöttem, hogyan is kell ezt az életet csinálni (?).

Először álmodni kell, aztán azt célként kitűzni, aztán annak elérése érdekében valóban keményen küzdeni, majd teljes egészében elérni azt, és végül boldognak lenni. (talán ez lehet a második teorémám)

Azt hiszem ez nem túl bonyolult, és remélem, hogy igazából ma nem a szemembe sütött a Nap. Amúgy nekem most a második lépés jön.

Az ugye nyilvánvaló, hogy ha például egy egyenletben vétünk egy hibát, akkor vagy nem tudjuk megoldani, vagy téves végeredményt kapunk. Viszont ha egy egyenletben két hibát ejtünk, akkor - bár meglehetősen keves, de - van rá esély, hogy a helyes megoldást kapjuk. Egy harmadik hiba ismét elronthat mindent, ám a negyedik megmenthet. És így tovább. Amennyiben feltételezzük, hogy egy hiba csak egy másikat "iktathat ki", akkor megállapítható a következő:

"Páros számú hiba jó eredményre is vezethet."

Naftar első teorémája

Úgy érzem, kell ide egy példa is. Egyenlettel a legkönnyebb bemutatni ezt, ezért legyen a példánk mondjuk: 5x+6=3x+14 . Ránézésre is meg lehet állapítani, hogy a végeredmény x=4 lesz. De most nézzük a duplahibás verziót. A jobb oldalról el akarom tűntetni a változót, ezért kivonok mindkét oldalból 3x-et. Csakhogy figyelmetlenségből (vagy inkább a példa kedvéért) a bal oldalból elfelejtem kivonni ( 5x+6=14 ). És most jön a második hiba: a bal oldalból kivonok, de a jobb oldalhoz hozzáadok 6-ot. Ekkor 5x=20 lesz az egyenletem, amiből következik a x=4 . A megoldás így is helyes, annak ellenére, hogy a megoldás során több hibát is ejtettünk. A lényeg, hogy a hibák száma páros.

A példa nem a legjobb. És nem csak egyenletmegoldásokra érvényes a tétel, de szerintem ez a legegyszerűbb. Most pedig megyek, edzek egy jót, hisz kell a mozgás is.