Starry.Sky

I don't want to be a production of my environment.

I want my environment to be a product of me.

Abraca-fucking-dabra!

Belegondolt már bárki is, hogy semmi értelme a számok rádiós verziójában a vulgáris szavak kihagyásának? Majdnem mindenki tudja, hogy mit hagynak ki belőle; aki mégsem, az valószínűleg nem is tudja a jelentését. Ezzel elvileg a fiatalok kultúrálódását próbálják akadálymentesíteni és a rádiók által sugározott adás minőségét az általuk jónak gondolt szinten tartani, mégis csak annyit érnek el vele, hogy kurvaidegesítő lesz az egész.

Bár a 21. század jelképe akár a számítógép is lehetne, sok helyen még most is a papír-toll kombináció az egyedüli elfogadott. Sok hátránya közül a legidegesítőbb talán az a jelenség, amikor a papír bizonyos helyein nem fog a toll. Kanyarítod a betűt, a végére nem jut tinta, nem baj, nincs tökéletes toll sem. Újrapróbálod hát, még most sem jó. Vadul próbálgatod a lap sarkában, kifogástalan vonalat alkotsz, késznek gondolod az írásra is. Ám a problémás helyen még mindig semmi, így kénytelen vagy félbehagyni a picsába az egészet, mint ezt a bejegyzést.

Being crazy ain't the same as being mad. Save me!

Kiszálltam a csapatszállító hajóból a társaimmal együtt, majd körbenéztem. Mindenfelé hegyek, egy hatalmas medencét alkotva, aminek a közepén kopár, kietlen tájt terült el. Egyetlen oda nem illő objektum látszott már az első pásztázás során is; egy régies, 18. századi USA-ba illő ház árvátlankodott a semmi közepén. A jelentésekben nem szerepelt, de az Erő megsúgta nekem, hogy jó helyen járunk, itt bújkál a nagyúr. Elindultam hát a ház felé, és mire odaértem, addigra az öreg mesterek izgalmas történeteket meséltek az ifjú padawanoknak a gangon. Kérdő pillantást vetettem rájuk, ám semmiféle reakciót sem kaptam. Egyedül kellett megkeresnem és kiiktatnom a Köztársaság legfőbb ellenségét, a félig robottestbe bújtatott szörnyeteget. Felértem az emeletre, majd az ösztöneimet követve bementem az egyik ajtón. Nem számítottam különösebb meglepetésre, minthogy az egyik legtapasztaltabb és legjobb Jedi voltam az egész galaxisban. Amit láttam, meglepőbb volt, mint bárki gondolhatta volna: a Sith nagyúr helyett egy piros-citromsárga pulóveres rappert pillantottam meg. Mégsem lepődtem meg. Az arcát nem láttam, mivel mire benyitottam, már csak a felét pillantottam meg amint rohan be az egyik szobába. Képességeim ellenére sem értem utol, az ajtó mindig az orrom előtt csukódott be. Nem éreztem a kudarcot, így kimentem, majd ugyaneezt eljátszva ismét megpróbáltam, de mindig ugyanaz történt. A negyedik próbálkozás után ötlött az eszembe, hogy sem az Erőnek, sem a fénykardomnak nem akadály egy ilyen régi ház bármely ajtaja. Az övemhez nyúltam, de hirtelen minden kedv elszállt belőlem, és nem csak a testemből, de még a tudatomból is. Percekig álltam lecsüggesztett fejjel a kis szobában, majd felemeltem a fejemet, kinéztem az ablakon és egyszerűen ordítani támadt kedvem. És ekkor ért életem eddig legszörnyűbb meglepetése: nem voltam képes üvölteni, csak hörgésszerű hangok hagyták el a torkomat. Korom és tapasztaltságom ellenére rémült kisgyerek módjára, tágra nyitott szemekkel, hang nélkül rohantam le a lépcsőn, ki a házból, fel a legközelebbi csapatszállítóra, kiadtam a felszállási parancsot és vártam, hogy elhagyjuk a galaxis ezen felét.

November 24-én kurvára el lett felejtve, hogy immáron (illetve azóta több, mint) egy éve van nekem egy csillagos egem (ami egy kissé halvány, kissé ritka, de az enyém - meg persze a tiétek). Utólag is boldogat a pólyásnak!

Az utcán éppen csúcsforgalom van, és nem csak az autók száma haladja meg az átlagot, hanem a gyalogosoké is. Én is köztük járok, és éppen az egyik gyalogátkelőhely felé tartok. Mire odaérek egy sornyi ember már áll ott (tehát nem férek a oda a járdaszegélyhez anélkül, hogy valakinek a magánszférájába hatolnék). Éppen előttem áll egy srác laza megjelenéssel - túl lazával, már-már nagyképűnek tűnik. A lámpánk piros, az utolsó autók még éppen elhaladnak előttünk. Emberünk nem sokkal ezután lelép a lámpa piros jelzése ellenére. Természesen annyira ő sem hülye, hogy a nála erősebb gépek elé lépjen, és a lámpa pár másodperc múlva zöldre is vált. "Menőnek hiszi magát, amiért pirosnál egyedül lépett ki" gondolom magamban. A tömeg nagyrésze más irányba megy, mint én, így a következő lámpánál már az első sorban állhatok. Mivel minden nap legalább egyszer járok erre, ezért úgy ismerem a lámpák váltásának ritmusát, mint a tenyeremet. Ezért érthető, hogy már akkor elindulok, amikor az autók már nem mennek, mégha nekem nincs is zöld jelzésem. És ilyenkor jut eszembe, hogy ugyanazt csinálom, mint a nagyképű tag!

Ebben a társadalomban kicsivel nehezebb egyedinek lenni, mint gondoltam. Dammit!

Sokat gondolkoztam azon, hogy a blogbejegyzések moderálása nem feltétlenül jó ötlet. Természetesen biztonságos, ha esetleg a szüleim valamiképp rátalálnánák, viszont ennek elhanyagolhatóan kicsi az esélye. A moderációval viszont nem én vagyok, márpedig saját blogomon minek írjak úgy, mintha valaki más lennék. A furcsaság igazából csak annyi, hogy ez már eléggé régóta eszembe jutott, és azóta sem változtattam rajta. Ez engem arra enged következtetni, hogy azért tartom meg a moderációt, mert az álmaimban moderáltvagyok, ezáltal később is ilyen szeretnék lenni. Káromkodástól, önsajnáltatástól és undormányoktól mentes.

Ez viszont felvet még egy kérdést. Most mégis ki a fasz vagyok?

Érdekes érzés az tanítást várni. Pontosabban nem azt várom, hanem hogy csináljak valamit. A nyár megkérdőjelezhetetlenül jó, de egy idő után a semmittevés is unalmas. Sőt, ha minden este elmennék valahova, még az is unalmassá válna egy idő után.

Az iskolában nem az a jó, hogy a barátaimmal lehetek - ha annyira szeretnénk, találkozhatnánk iskolán kívül is. Nem is az, hogy tanulhatok - ezt nem kell kifejtenem. Az iskolában az a jó, hogy csinálok valamit. Most ezt kifejthetném bővebben, sőt, ki szeretném fejteni bővebben, de hülye vagyok, és nem tudom megfogalmazni, így egy (gyakorlatilag) befejezetlen bejegyzés marad, ami ráadásul nem szól semmiről, meg ilyen hosszú utolsó mondata van, ami nem lenne ilyen, ha nem írtam volna le, hogy egy ilyen hosszú utolsó mondata van.

Annyira hülye vagyok, hogy még azt sem tudom, hogy hiba volt-e, amit csináltam. 

Mint minden élőlény, én is utálom a szúnyogokat (talán még ők is utálják saját magukat). Így hát felvetődhet a kérdés, hogy mi értelme van a szúnyogoknak? Nemrég kidolgoztam erre egy elméletet.

Egyszer régen egy emlős beszólhatott, vagy keresztbe tehetett egy majndem-mindenható lénynek és elfutott. Később az kereste, hogy ki volt az, de mivel nem találta, ezért minden emlőst megátkozott a viszketéssel. Sokáig gyötörte ez a lényeket, de volt nekik egy szövetségesük: az evolúció. Ez adott nekik egy kivételes tulajdonságot, a vakarózást, amivel enyhíteni lehet, sőt, meg is lehet szüntetni ezt a kellemetlen érzést. Erre a majdnem-mindenható lény feldühödött és létrehozta a szúnyogokat. Ezek a kis alattomos lényecskék rengetegszer megcsípték az emlősöket, jelentős viszketést okozva. Viszont a feltalálójuk nem volt teljesen mindenható, így nem tudott tökéletes szúnyogokokat létrehozni. Mi csak egyszerűen lecsaptuk őket, és az általuk okozta viszketést a jó öreg vakarózós módszerünkkel könnyedén elintéztük. Erre ő egy utolsó változtatással a csípésük okozta kis púpokat vakarás-állóvá tette, felfoghatatlan szenvedést okozva ezzel nekünk. Fuss el véle.

(nekem ez tényleg eszembe jutott)

Az életet sokmindenhez lehet hasonlítani, de egyik sem tökéletes (nyilván).

Legyen először mondjuk egy Rubik kocka. Bár nagyszerűsége ellenére viszonylag egyszerű kirakni, mégis említésre méltó mennyiségű idő kell, mire megtanulja az ember. De a tanulás csak egy dolog; az igazi élmény, mikor először rakja ki segítség nélkül. És ez pont olyan, mint az élet: minél pontosabban tudja, hogy mit kell csinálni, annál előbb léphet a következő algoritmusra. Minél hamarabb kirakja az egész kockát, annál hamarabb élvezheti a sikert és dicsőséget.

De az élet lehet egy üveg szeszesital is eközben. Egy ideig csak a polcon áll, de egyszer iszik belőle az ember, és eldönti, hogy iszik-e belőle máskor is. Ha úgy dönt, hogy nem, akkor nem sok minden fogja akadályozni életének nem szociális területein. Viszont ha továbbra is igényt tart az üveg tartalmára, és igényeit kielégítve rendszeres fogyaszt belőle, gondokba ütközhet. De legalább jól érzi magát, sőt, minél gyorsabban fogy az ital, annál jobban. Viszont vigyázni kell, mert ha elfogy az összes, akkor csak az üres üveg marad, amit már csak nézegetni lehet és visszagondolni a fogyasztás pillanataira.

Az kétségtelen, hogy aki minél kevesebb idő alatt minél többet iszik az üvegből, annál nehezebben forgatja helyesen a kockát. Könnyen előfordulhat, hogy nemcsak nem jut előrébb vele, még jobban össze is keveri. Ezzel vigyázni kell.

Ez a bejegyzés valószínűleg nem született volna meg, ha valakik, akiktől az életem sok szempontból függ nem zárják el előlem az üveget. Ezzel ők jót akarnak, de ahelyett, hogy kezembe adnák a kockát, és néznék a kisérletezgetéseimet, csak annyit hajtogatnak, hogy kezdj valamit a kockával, és rám sem néznek közben. Ez így kicsit nehezebb, mint gondoltam, de elvégre csak egy kihívás, amit jó volna nem elcseszni.

(ez szar lett, de remélem azért értitek a lényegét)