Starry.Sky

November 24-én kurvára el lett felejtve, hogy immáron (illetve azóta több, mint) egy éve van nekem egy csillagos egem (ami egy kissé halvány, kissé ritka, de az enyém - meg persze a tiétek). Utólag is boldogat a pólyásnak!

És a mai kvíz:

Az bűn-e, hogy nem adsz vissza egy kétszázast az előző tulajdonosának, miután nem vette észre, hogy elejtette és te fölvetted?

Egyesek szerint az, pedig nincs is rajta a két kőtáblán.

Megfigyeltem, hogy a rovarok csak akkor repülnek be az ablakon, ha éppen nem nézek oda. Gyakran előfordul, hogy a szemem sarkából megpillantom, amint egy ilyen kis lényezet az nyitott ablak irányába halad. Ekkor én gyorsan feléfordítom a fejem, mire az hirtelen megtorpan (már amennyire hirtelen meg lehet torpanni repkedés közben), és zavarodottan úgy tesz, mint aki csak valami lukat keres a redőnytartódoboz (nemtudommianeve) mellett. Ellenben ha nem észlelem közeledtüket, könnyedén - és gyakran hangtalanul - be tudnak kerülni a szobába. Innentől folyamatosan nekirepülnek az ablaknak, amit én már észreveszek és kihajtom őket (néha az is előfordul, hogy kegyetlen módon kioltom az életüket).

Egyébként a 'kis lényezet' megnevezés nem mindig helytálló, ugyanis az előbb egy körülbelül 7 cm hosszúságú (valószínűleg ló-)darázs látogatott meg. Nem vagyok az az ilyedős típus, de tényleg, viszont amikor meghallottam, akkor természetesen oldalranéztem. A hangerőt a mérettel párosítva először komolyan azt hittem, hogy egy helikopter. Majd amint minden részletét megláttam és felismertem, hogy ez valami élőlény, nem madár, de darázs, akkor kirohantam a szobából.
Mérete ellenére ez sem volt okosabb, mint társai, így kihajtása körülményes volt. Lecsapni nem igazán akartam, mert ha elhibázom, akkor feldühödve támad rám, amiből inkább nem kértem. One shot, one kill.

És beszarás, de tényleg léteznek pálmaerdők. 

A Google eredetileg egy weboldal volt, ahol bármire rá lehetett találni, ami megtalálható az Interneten. Mivel elég sokan látogatták, idővel megjelentek a hirdetések, a kis csapat pedig, akik ezt az egészet programozták és irányították lassan elkezdett gazdagodni. Eztán jött a fordulat: programokat kezdtek kiadni. Az egyre hosszabbodó sorból csak a Google Chrome-ot (ez ugye egy böngésző) emelném ki, amit már egy hónapja ki szeretnék próbálni, de még egyszer sem sikerült.

Valamint még említésre méltó kis programocska a Google SketchUp 7. Ez egy pofonegyszerűen használható, ám mégis hatékony 3D modellező, és ráadásul inegyenes; legalábbis ez a verziója, ugyanis van belőle egy "Pro" szóval ellátott típus is - $495-ért már biztosan eleget tesz a nevének. Annak idején próbálkoztam az AutoCAD-del és a Blenderrel is, de nem nagyon jött össze. Namost, a SketchUp-hoz vannak hivatalos videók (de csak angolul, ha ez valakinek gondot jelent) is, ebből kettőt megnéztem, és már valamelyest tudtam mit kezdeni a programmal. Aztán még negyedóra szórakozás: nagyítás, négyzetrajzolás, közepébe kört, abba még egyet, kicsinyítés, külső körgyűrűből hasábhúzás, örülés - ennyi kell, és már szinte értesz is hozzá. Nagyszerű benne, hogy a nyolc nevezetes irányt minden síkon magától fölismeri és könnyen hozzá lehet igazítani a vonalakat. És hogy milyen síkok? Bármilyenek. Alapból három vektor van megadva, ami meghatároz egy 3D-s koordinátarendszert, de hozzá lehet adni végtelen számú ilyen vektor hármast, új síkokat meghatározva vele.
Egyelőre még nekem is csak egy széket, illetve egy kulcstartót (apropó, nem tudja valaki, hogyan van angolul ez a szó?) sikerült modelleznem vele, de még egy órát sem töltöttem vele.
Röviden szólva: nagyszerű program, megéri.

Egyébként arra gondoltam, hogy rendelek egy 2x2x2-es méretű Rubik-kockát, az egyik sarkát átfúrom, és lőn világosság, készen van egy szórakoztató kulcstartó. Csak el ne hagyjam.

Ma kipróbálhattam egy ilyet, és bár (remélem idő-, és nem skillhiány miatt) nem sikerült kiraknom, azért én igencsak hálás vagyok a lehetőségért. Még az is lehet, hogy beszerzek magamnak egyet, annyira megtetszett.

Múlt héten Iskolánk kapott papírokat egy felmérésről. Mivel én ekkor itthon lógathattam a lábamat (tíz egész napon keresztül), ezért én csak ma tudtam meg, hogy egyike vagyok azon keveseknek, akik szerdán a helyett ezen felmérés alanyai lesznek és mentesülnek a tanórákon való megjelenés kötelezettsége alól. Sőt, valószínűleg még azelőtt elhagyhatom az épületet, hogy az Osztálytársaim órarend szerinti órái végetérnének; bár az Osztályfőnök célzott rá, hogy milyen örvendetes volna, ha aznap is látogatnám az angolórát, de én meg - igaz, csak halványan, de - céloztam rá, hogy ezt elfelejtheti.
Tehát, ezen a felmérésen majd kapok egy tesztfüzetet.
"A tesztfüzet, amelyet ki kell töltened, szövegértési, matematikai és természettudományi kérdéseket tartalmaz majd. A felmérésre nem kell úgy készülnöd, mint egy iskolai dolgozatra, mert a kérdések, amelyekkel találkozol majd, nem közvetlenül az iskolában tanultakra vonatkoznak, hanem sokkal inkább arra, hogyan tudod alkalmazni megszerzett ismereteidet a mindennapi problémák megoldása során."
Na erre kíváncsi leszek. Vajon milyen mindennapi probléma megoldását kérdezik majd? Talán valami ilyen:

Ön és partnere heves vitába keverednek egymással. A vita tárgya a vacsora utáni ételmaradékos evőeszközök és tányérok tisztítását végző személy kiléte. Mindkettejük az aznap, illetve együttélésük során végzett házimunka mennyiségével próbálja meggyőzni a másikat. Miután úgytűnik, hogy a szópárbajból Ön kerül ki győztesen, partnere erőszak alkalmazásával (több, a lakásban található eszköz igénybevételével) kísérli meg a maga javára eldönteni a vitát. Fejtse ki 12-15 mondatban, hogy Ön hogyan rendezné el a következő helyzetet, hogy a kapcsolatukat érő károsodást minimálisra csökkentse!

Én ezt nevezném egy mindennapi problémának, bár annak a valószínűsége, hogy ilyen kérdéssel találkozzak, igencsak minimális.
Emelett a papíron, amit kaptunk (kivételesen még ilyenre is költöttek - fényespapír), szerepel egy ilyen rész is: "fontos, hogy a legjobb tudásod szerint oldd meg a Rád váró feladatokat, mert csak így kaphat a világ reális képet a magyar tizenöt éves diákok tudásáról.". Érdekes, hogy amint elolvastam, azon kezdtem gondolkozni, hogy teljesítsem-e ezt, és valóban a tudásom legjavát adjam a feladatok megoldásába. Az egyetlen kérdés az, hogy megérdemlik-e a fáradtságomat. Afelől nem kell félnem, hogy esetleg utólag megkeresnek és elkapják a grabancomat, amiért baromságokat írtam nekik, ugyanis olyan anonimság övezi az egészet, mint egy nyelvvizsgát. De ha másnem azért nyújtok majd tőlem elvárható teljesítményt, mert amikor hallom a statisztikákat, hogy a magyarok a világon ilyen meg ilyen eredményeket értek el ezeken a teszteken, akkor - amennyiben az előkelő helyek valamelyikén tanyázunk - szeretek mosolyogni és büszke lenni, hogy magyar vagyok (elég csak megnéznem az esti híradók valameyikét, hogy ne így érezzek).

Emellett megajándékoztak egy kész tesztfüzettel is - igaz, a valódi címzett valamelyik szülőm vagy gondviselőm, én most csak a postást játszottam. Tehát a szülőknek lehet kitölteni; nem kötelező, de szépen kérik. A 17 db kérdés egy része általános jellegű és könnyedén dokumentálható választ vár, viszont a másik része abszurd kérdéseket tartalmaz. Ezek közül egyet emelnék ki:

Mennyire ért egyet Ön az alábbi, olvasással kapcsolatos állításokkal?
a) Az olvasás az egyik legkedvesebb elfoglaltságom.
b) Örülök, ha könyvet kapok ajándékba.
c) Számomra az olvasás időpazarlás.
d) Szeretek könyvesboltba vagy könyvtárba járni.

Vagy ezen az egészen csak én akadtam ki?

A kezeim közt van, érzem - legalábbis a lelki kezeim között. De hirtelen eszembe jut róla valami más, és ettől kezd kicsúszni a markomból, de még azért tartom. Ne! Akaratlanul is másra terelődtek a gondolataim, így aztán teljesen kicsúszott a kezeim közül és eltűnt. A leglényegtelenebb információk megmaradtak róla a fejemben: mikor és milyen volt, milyen érzést váltott ki bennem, stb. De ezekkel nem megyek semmire, nekem az egész kell. De várjunk csak, mégis hasznos információk ezek. Talán ha ezek alapján előidézek egy ugyanolyan helyzetet, akkor elkaphatom. Ha sikerülne, addig nem engedném el, amíg írásos emlék nem készül róla; innentől aztán magától hozzámragadna, nem kéne szorítani, hogy velem maradjon. A szám újraindul, és én türelmesen várok az ugyanolyan helyzet kialakulására. Meg is történt, és én pedig érzem, hogy ismét itt ólálkodik körülöttem. Nem szeretné, hogy elkapjam, de már látom, így nincs menekvés számára. Vagy mégis? Erőtlennek érzem magam, elfogására esélytelennek. Egyszer még nekifutok, de az csak nevetve hátranéz és számomra elképzelhetetlen sebességre gyorsít. Most nem sikerült elkapni, és még egy jóideig nem is fogom látni. Aztán majd később, mikor én sokkal erősebb és gyorsabb leszek, mint most, akkor talán sikerül. De ha máskor találkoznék vele, szinte kizárt, hogy megismerném - már most sem tudok semmit róla, pedig csak pár másodperce tűnt el az utcasarkon. Ha később elkapom, csak ugyanolyan áldozat lesz, mint a társai, és nem fogom felismerni, hogy ő volt az, aki egykor olyan ügyesen elmenekült előlem.

De késő van már, ideje aludni. Azért mégiscsak kár érte, egészen jó kis gondolat volt. Ha tovább tudtam volna tartani a kezeim közt, írtam volna belőle egy draftot és most azt olvasnátok ehelyett a semmiről sem szóló bejegyzés helyett.

Mindenki hasonlítani akar valakire. Még az is, aki magáról ennek ellenkezőjét állítja. Hiszen ha másra nem, legalább egy példaképre, amit saját maga állított fel - és nem más, mint kizárólag saját maga részére. Bármennyire is egyedi akar lenni mindenki, ez így van és kész.
Az én példaképem természetesen nem tökéletes (csakúgy, mint a headsetem, felszínre kerültek a hibái), de talán pont a hibái miatt tetszik ennyire. Most nem írom le, hogy milyen is ő, hiszen majd meglátjátok. Igen, majd ha olyanná válok, és akkor majd büszke lehetek magamra. Addig nem.

Az olyanná válás alapvető feltétele a változás. Változni jó, hiszen általa akár mindenkinél jobb lehetsz, de főleg magadnál. Én is elhatároztam, hogy változni fogok.
De aztán tegnap éreztem valamit, amit régóta nem. Ismét a régi önmagam voltam. Nem sokáig, csak egy pillanatig, csak két gitárpengetés között, de határozottan jó volt. Azt még nem tudom, hogy azért éreztem olyan jónak, mert igazából nem is akarok megváltozni, vagy csak azért, mert kellemesen nosztalgikus volt. Esetleg azért, mert egy pillanat alatt föl tudtam mérni, hogy pozitív értelemben mennyit változtam a régi önmagamhoz képest. Na mindegy, majd ha rájövök, akkor átgondolom mégegyszer, hogy változni jó-e.

Addig is változtassuk egymást léggyé!

Kezdeném a teorémával, amihez most nem fűznék olyan magyarázatot, mint az elsőhöz, hiszen ezen megállapítást tapasztalat útján szereztem, nincs mit érteni rajta.

"Minél jobban hív a természet, annál valószínűbb, hogy a késztetés abban a pillanatban múlik el magától, amikor rányitsz embertársadra."

Naftar második teorémája

Kommentekben szabad belekötni.

És most a mylife, ami senkit sem érdekel, mégis leírom még ebben a bejegyzésben, mert nem akarok egy újat írni csak ezért.

Nem mondom, hogy megérte reménykedni. Még így is szívesen megfojtanám, meg minden szörnyűséget művelnék vele és ettől boldog lennék. Egyébként - csak hogy ne szabadulhassatok a tegnapi szörnyű szóviccemtől - ma minden kiderült, és ha nem is derültem, de legalább egy kicsit boldog vagyok, annak ellenére is, hogy még reggel kilenc óra előtt sikerült letörnöm az egyik szárát az okulárémnak. Röviden megvan a WH-700, és a Nokiatól elvárható minőségű termékről van szó - azt kell mondjam (írjam), hogy még ilyen perfection-is-nothing felfogással is tökéletesnek nevezem az új headsetemet.

Miközben a mellékhelyiségben ültem, kigondoltam egy superhypermegakirály befejezést ennek a bejegyzésnek, de mivel elfelejtettem, ezért csak a rinyálás marad zárásként.

Ma rám sütött a nap, és megkértem rá, hogy holnap is tegyen így. 

Pájn még régebben említette, hogy milyen szánalmas dolog az anyázás, és akkor én igazat adtam neki.

Azóta viszont megfordult a fejemben, hogy azért lehet valami a dologban. Hiszen ha valaki olyat tesz, ami miatt okkal vagyünk dühösek, akkor azt részben azért tette, mert nevelése során kialakult benne az a feltételes reflex, hogy úgy reagáljon. És ki nevelte bele, ha nem az anyja (lehet, hogy az apja, de ezt mi persze nem tudhatjuk; árva gyerekekre ez természetesen nem vonatkozik)? De ha belegondolunk, akkor nem is az illető anyját (illetve szüleit, nevelőit) kéne szidni, hanem az anyuka anyját, hiszen az úgy nevelte a gyerekét, hogy aztán az úgy nevelje az ő gyerekét, hogy az úgy reagáljon a helyzetre, hogy te attól mérges lettél. De nem, hiszen a dédanyukája nevelte úgy a gyerekét, hogy az úgy nevelje a gyerekét, hogy az kialakítsa a saját gyerekében azt a feltételes reflexet, ami miatt úgy reagál a helyzetre, hogy te attól mérges lettél.
És aztán a végén eljutnánk oda, hogy a legelső olyan értelmes lényt kell szidni, aki felnevelte utódait. Ő bizonyára régen élt, és minden valószínűséggel én is tőle származok, vagyis saját felmenőmet szidnám, amit nem szeretnék. És a végére kiderült, hogy tényleg szánalmas dolog az anyázás.

Most egyébként örülök, mert a két ¼ GB-os RAM-modul eltávolításával megszűntek a gyakori lefagyások, és azért is, mert találtam olyan microSDHC memóriakártyát, amit kezel a telefonom. Viszont szomorkodom a telefonomhoz kapott headset folyamatosan működésképtelenné válása miatt, de lehet, hogy a nővérem Londonból hazatérve megajándékoz egy ultramodern alternatívájával, és ezáltal minden jóra fordul.