Starry.Sky

Olyan sokan keresték már az élet értelmét, de még senki sem találta meg a mindenkire vonatkoztatható helyes választ. Mi van, ha az élet értelme az élet értelmének keresése? 

Nem tudom, hogy ez eddig miért is nem került ide.

Vajon milyen zseniális elmével kell rendelkeznie egy egyszerű emberi lénynek ahhoz, hogy ilyet alkosson?

- Segítség! Egy hatalmas szörny jelent meg, el fogja pusztítani az egész világot! Csak te vagy képes megállítani!
- Én? Kizárt!
- De hiszen te szuperhős vagy!
- De nyár van, érted?! Nem akarok mást, mint aludni a hűvösben.
- Mi a...?
(Zzz...)

Ne azt nézzétek, hogy mivel meg hogy hogyan készült, hanem csak egyszerűen élvezzétek! (teljes képernyőn az igazi)

Felnézek az égre, és látom, milyen csodálatosak innen lentről a felhők. Biztosan fentről is ilyenek, ha nem szebbek. Hát akkor mire várok még? Felrepülök, és estig csodálom ezeket a képződményeket. De én nem is tudok repülni! Pedig biztosan nem nehéz, csak akarni kell. Én bármennyire akarok is, nem megy. Milyen kár! De van még egy lehetőség: csak egy nagy ugrás, és már a felhők tetején is vagyok. Csak egy ugrás; nekirugaszkodok és ugrok.

Még a talajtól is alig rugaszkodtam el.

1. Hihetetlen, hogy milyen hülyék az emberek. Ma láttam egy gyereket (körülbelül 12 éveset), aki éppen egy nevén-nem-nevezett hipermarket parkolóját hagyta el a lépcsőkön. Kerékpárral volt, ám ahelyett, hogy legurult volna a kerékpárok és babakocsik számára kialakított lejtőn/emelkedőn, inkább leszállt közlekedési eszközéről. Eddig még úgy ahogy rendben is volt, mert nem biztos, hogy lemer ott gurulni, ahhoz egy kicsit keskeny. De az, hogy ezután a lépcsőkön vonszolta maga mellett a kerékpárt, az már kiakasztott. És még csodálkozott is, hogy miért vágja majdnem fejbe az ülés. Ezen sajnos már mosolyogni sem tudtam.
2. Ma egyértelműen tavaszi időjárás volt, ami jó. Nem kell már kabát, elég egy pulóver, talán sok is, de azért hordjuk, mert senki sem akar olyan csúnyán megbetegedni, mint az a hülye Naftar legutóbb. Felhőnek nyoma sincs, nagyszerű. Viszont már olyan meleg van, amilyet nem szeretek. Viszont este majd nézelődhetek, és láthatom végre a csillagokat, meg talán váltok egy kicsit Enya-ra, és átgondolom az álmaimat, amíg nem jön a "Mostmár feküdj le!" mondat.
3. Ha végre többé-kevésbé zöldebbe borul a város, akkor megmutatom a kedvencemet, ami nem véletlenül telefonom által legtöbbet játszott szám - ráadásul úgy, hogy csak késő tavasszal és nyáron szoktam hallagtni.
4. 2009-ben ijesztő mértékben eltunyultam, ami ijesztő.
5. És még valami: nem szeretem, amikor valami olyan elképesztően jó számot töltök föl a telefonom memóriakártyájára, hogy aztán az iskolában ahelyett, hogy szociális életemet élném és a barátaimmal beszélgetnék és ettől degenerálódnék, azt a bizonyos zeneszámot hallgatom, amikor csak tudom.

Egy este, negyed óra szabadidő lefekvés előtt, némi Enya és ez vagy egy másik Gotmail.jp-s játék. Ilyenkor már 30 évesnek érzem magam, amint az álmomat már beteljesítettem, és alvás előtt még fogyasztok egy kis energiát.

A kezeim közt van, érzem - legalábbis a lelki kezeim között. De hirtelen eszembe jut róla valami más, és ettől kezd kicsúszni a markomból, de még azért tartom. Ne! Akaratlanul is másra terelődtek a gondolataim, így aztán teljesen kicsúszott a kezeim közül és eltűnt. A leglényegtelenebb információk megmaradtak róla a fejemben: mikor és milyen volt, milyen érzést váltott ki bennem, stb. De ezekkel nem megyek semmire, nekem az egész kell. De várjunk csak, mégis hasznos információk ezek. Talán ha ezek alapján előidézek egy ugyanolyan helyzetet, akkor elkaphatom. Ha sikerülne, addig nem engedném el, amíg írásos emlék nem készül róla; innentől aztán magától hozzámragadna, nem kéne szorítani, hogy velem maradjon. A szám újraindul, és én türelmesen várok az ugyanolyan helyzet kialakulására. Meg is történt, és én pedig érzem, hogy ismét itt ólálkodik körülöttem. Nem szeretné, hogy elkapjam, de már látom, így nincs menekvés számára. Vagy mégis? Erőtlennek érzem magam, elfogására esélytelennek. Egyszer még nekifutok, de az csak nevetve hátranéz és számomra elképzelhetetlen sebességre gyorsít. Most nem sikerült elkapni, és még egy jóideig nem is fogom látni. Aztán majd később, mikor én sokkal erősebb és gyorsabb leszek, mint most, akkor talán sikerül. De ha máskor találkoznék vele, szinte kizárt, hogy megismerném - már most sem tudok semmit róla, pedig csak pár másodperce tűnt el az utcasarkon. Ha később elkapom, csak ugyanolyan áldozat lesz, mint a társai, és nem fogom felismerni, hogy ő volt az, aki egykor olyan ügyesen elmenekült előlem.

De késő van már, ideje aludni. Azért mégiscsak kár érte, egészen jó kis gondolat volt. Ha tovább tudtam volna tartani a kezeim közt, írtam volna belőle egy draftot és most azt olvasnátok ehelyett a semmiről sem szóló bejegyzés helyett.

Ma rám sütött a nap, és megkértem rá, hogy holnap is tegyen így.