Starry.Sky

Kiszálltam a csapatszállító hajóból a társaimmal együtt, majd körbenéztem. Mindenfelé hegyek, egy hatalmas medencét alkotva, aminek a közepén kopár, kietlen tájt terült el. Egyetlen oda nem illő objektum látszott már az első pásztázás során is; egy régies, 18. századi USA-ba illő ház árvátlankodott a semmi közepén. A jelentésekben nem szerepelt, de az Erő megsúgta nekem, hogy jó helyen járunk, itt bújkál a nagyúr. Elindultam hát a ház felé, és mire odaértem, addigra az öreg mesterek izgalmas történeteket meséltek az ifjú padawanoknak a gangon. Kérdő pillantást vetettem rájuk, ám semmiféle reakciót sem kaptam. Egyedül kellett megkeresnem és kiiktatnom a Köztársaság legfőbb ellenségét, a félig robottestbe bújtatott szörnyeteget. Felértem az emeletre, majd az ösztöneimet követve bementem az egyik ajtón. Nem számítottam különösebb meglepetésre, minthogy az egyik legtapasztaltabb és legjobb Jedi voltam az egész galaxisban. Amit láttam, meglepőbb volt, mint bárki gondolhatta volna: a Sith nagyúr helyett egy piros-citromsárga pulóveres rappert pillantottam meg. Mégsem lepődtem meg. Az arcát nem láttam, mivel mire benyitottam, már csak a felét pillantottam meg amint rohan be az egyik szobába. Képességeim ellenére sem értem utol, az ajtó mindig az orrom előtt csukódott be. Nem éreztem a kudarcot, így kimentem, majd ugyaneezt eljátszva ismét megpróbáltam, de mindig ugyanaz történt. A negyedik próbálkozás után ötlött az eszembe, hogy sem az Erőnek, sem a fénykardomnak nem akadály egy ilyen régi ház bármely ajtaja. Az övemhez nyúltam, de hirtelen minden kedv elszállt belőlem, és nem csak a testemből, de még a tudatomból is. Percekig álltam lecsüggesztett fejjel a kis szobában, majd felemeltem a fejemet, kinéztem az ablakon és egyszerűen ordítani támadt kedvem. És ekkor ért életem eddig legszörnyűbb meglepetése: nem voltam képes üvölteni, csak hörgésszerű hangok hagyták el a torkomat. Korom és tapasztaltságom ellenére rémült kisgyerek módjára, tágra nyitott szemekkel, hang nélkül rohantam le a lépcsőn, ki a házból, fel a legközelebbi csapatszállítóra, kiadtam a felszállási parancsot és vártam, hogy elhagyjuk a galaxis ezen felét.

Sohasem értettem ezt a Mindenszentek napját. Elsősorban az elhunyt szeretteinkről való megemlékezésről szól, ami alapvetően hülyeség. Ha nekem valaki hozzám valóban közel állt egykor, ám azóta halott, akkor arra mindennap egyformán gondolok, kivétel nélkül. Ez az egész csak arra jó, hogy mindenki megmutassa a többieknek, hogy ő igenis milyen emberi (ami nem tudom, miért akkora erény). Meg arra, hogy a szüleim kimehessenek a temetőbe és két perces csöndben állással megemlékezzenek apám felmenőiről (érdekes módon mindig csak az övéiről). Ez mind szép és nemes, gondolom ez nekik sokat jelent. De akkor nekem miért kell velük mennem minden évben? Egyik személyt sem ismertem, akinek a sírjánál rendszerint megállunk, mivel mindegyikük még azelőtt meghalt, hogy én világra jöttem volna. Sőt, igazából nekem semmi keresnivalóm sincs egy keresztény temetőben, minthogy meg sem vagyok keresztelve (aminek egyébként örülök). Aztán persze el kell menni a papához, ahol kegyetlen hideg van, meg mindig segíteni kell rendben tartani a házat, ami már éppen készülni összedőlni. Eztán egy kétórás felnőttek-beszélgetnek-én-rubikolok foglalkozás, majd jöhetünk haza. És ezt minden évben; kezdem unni.

Eddig nem érdekelt, de ma ráébredtem, hogy mindenképpen hamvadni szeretnék halálom után.

Az utcán éppen csúcsforgalom van, és nem csak az autók száma haladja meg az átlagot, hanem a gyalogosoké is. Én is köztük járok, és éppen az egyik gyalogátkelőhely felé tartok. Mire odaérek egy sornyi ember már áll ott (tehát nem férek a oda a járdaszegélyhez anélkül, hogy valakinek a magánszférájába hatolnék). Éppen előttem áll egy srác laza megjelenéssel - túl lazával, már-már nagyképűnek tűnik. A lámpánk piros, az utolsó autók még éppen elhaladnak előttünk. Emberünk nem sokkal ezután lelép a lámpa piros jelzése ellenére. Természesen annyira ő sem hülye, hogy a nála erősebb gépek elé lépjen, és a lámpa pár másodperc múlva zöldre is vált. "Menőnek hiszi magát, amiért pirosnál egyedül lépett ki" gondolom magamban. A tömeg nagyrésze más irányba megy, mint én, így a következő lámpánál már az első sorban állhatok. Mivel minden nap legalább egyszer járok erre, ezért úgy ismerem a lámpák váltásának ritmusát, mint a tenyeremet. Ezért érthető, hogy már akkor elindulok, amikor az autók már nem mennek, mégha nekem nincs is zöld jelzésem. És ilyenkor jut eszembe, hogy ugyanazt csinálom, mint a nagyképű tag!

Ebben a társadalomban kicsivel nehezebb egyedinek lenni, mint gondoltam. Dammit!

Sokat gondolkoztam azon, hogy a blogbejegyzések moderálása nem feltétlenül jó ötlet. Természetesen biztonságos, ha esetleg a szüleim valamiképp rátalálnánák, viszont ennek elhanyagolhatóan kicsi az esélye. A moderációval viszont nem én vagyok, márpedig saját blogomon minek írjak úgy, mintha valaki más lennék. A furcsaság igazából csak annyi, hogy ez már eléggé régóta eszembe jutott, és azóta sem változtattam rajta. Ez engem arra enged következtetni, hogy azért tartom meg a moderációt, mert az álmaimban moderáltvagyok, ezáltal később is ilyen szeretnék lenni. Káromkodástól, önsajnáltatástól és undormányoktól mentes.

Ez viszont felvet még egy kérdést. Most mégis ki a fasz vagyok?

Néha úgy érzem, hogy figyelnek. Hallok valami kis neszt, esetleg látok valami kis mozgást egy bokorban, és rögtön az jut eszembe, hogy valaki engem figyel. A következő pillanatban természetesen rájövök, hogy hülye vagyok, újra előrefordulok és folytatom tevékenységemet.
És lehet, hogy az egyik figyelőm ilyenkor törli le az izzadtságcseppeket a homlokáról amögött a bizonyos bokor mögött.

Érdekes érzés az tanítást várni. Pontosabban nem azt várom, hanem hogy csináljak valamit. A nyár megkérdőjelezhetetlenül jó, de egy idő után a semmittevés is unalmas. Sőt, ha minden este elmennék valahova, még az is unalmassá válna egy idő után.

Az iskolában nem az a jó, hogy a barátaimmal lehetek - ha annyira szeretnénk, találkozhatnánk iskolán kívül is. Nem is az, hogy tanulhatok - ezt nem kell kifejtenem. Az iskolában az a jó, hogy csinálok valamit. Most ezt kifejthetném bővebben, sőt, ki szeretném fejteni bővebben, de hülye vagyok, és nem tudom megfogalmazni, így egy (gyakorlatilag) befejezetlen bejegyzés marad, ami ráadásul nem szól semmiről, meg ilyen hosszú utolsó mondata van, ami nem lenne ilyen, ha nem írtam volna le, hogy egy ilyen hosszú utolsó mondata van.

Annyira hülye vagyok, hogy még azt sem tudom, hogy hiba volt-e, amit csináltam. 

Úgy sajnálom, hogy nem lehet mindent lefesteni, szavakba önteni vagy dallamokba zárni! Az előbb is eszembe jutott valami érdekes - amíg még derengett, úgy lerajzoltam volna, de sajnos ezt nem lehet. Aztán elfelejtettem.

Pedig képzeljük el, milyen érdekes alkotások születnének! Hogy néz ki, milyen hangja van a boldogságnak? Vagy a meglepetésnek, azt hiszem az lenne az egyik legérdekesebb. Szerintem szürkéből színesbe menne át, pontosabban egy egész színskálába és alul-felül fekete lenne. A hangjára viszont nincs tippem, azt nem tudom elképzelni.
Természetesen még rengeteg mindent meg lehetne így vizsgálni.

Ja, meg azt is megnézném, amint két térdimenzió egymásnak ütközik.

Eddig nem voltam zöld aktivista, sőt, eszembe se jutott, hogy én itt megmentsem a bolygót az emberiség szennyétől, de jelenleg olyan embertelen kánikula tapasztalható a környezetemben, hogy ezellen valamit tenni kell, mert így még aludni sem lehet!

Mint általában mindenki, én is utálom, ha ágyba parancsolnak. Mivel olyan életbe vágóan fontos dolgom nem szokott akadni, ezért nem igazán fordult még elő olyan, hogy ne feküdtem volna le amikor fáradt és/vagy álmos voltam. A szüleim pedig nem képesek megérteni, hogy én általában olyan 18-20 órányi ébrenlét után fáradok el, így ha 6:15-kor kelek, akkor 22:00-kor még nem leszek fáradt. De persze nekik is igazuk van, hiszen kéne nekem az a 9 óra alvás, mert reggelente nem tudok fölkelni. És tényleg nem.

Az egyetlen megoldás a napok meghosszabbítása lenne. Számomra a legmegfelelőbb az lenne, ha a Föld 24 helyett 30 óránkét fordulna körbe a tengelye körül. Aki protekciós odafönt, azt megkérem, hogy szóljon pár szót az érdekemben.

(igaz, akkor az emberek többet is dolgoznának, amitől előbb elfáradnának)

Utálom, amikor zenehallagtásom közben valaki - legyen barát vagy ellenség - odajön hozzám, és elkezd mindenféle baromsággal traktálni (órán is ez, csak ott nem jön oda). Vagy esetleg ha alszok. Vagy a kettő együtt, ha alszok és zenét hallgatok, az a legrosszabb. Mint amikor osztálykirándulásról hazafelé Zs. még ébrenlétem alatt zárolta a SIM-kártyáját, mivel nem jutott eszébe a PIN kódja. Eztán sikerült álomba szenderülnöm, mire a hülyéje meg fölkeltett, hogy eszébe jutott a PIN kód, csak sajnos már nem tud vele mit kezdeni.

Ja, én meg emós vagyok, hogy magamba fordulva zenét hallgatok.